A lemez címe, egyben az indító száma is a két fúvós közös szerzeménye a „Salt and Pepper” (Só és bors), amely egy sikeres Impulse album volt 1964-ben: a Down Beat szigorú kritikusa is négy csillaggal értékelte. A felvételek 1963-ban készültek Rudy Van Gelder legendás stúdiójában, Hank Jones-szal a zongoránál, Milt Hinton (bőgő) és Osie Johnson (dob) közreműködésével. Stitt szokása szerint alt- és tenorszaxofonon is játszik, Gonzalves csak tenoron.  Az „LP-korszak”-ban annak idején kb. 45 perc fért rá a két lemezoldalra, így még a terjedelmesebb játékkal is csak az első félidő volt kitölthető, ezért más Stitt nagylemezekről tallóztak a MAO zenészei a második szettben. Ez annál inkább is különlegességet jelentett, mert a „mintaként” felhasznált felvételeken Stitt egyedül szerepel az aktuális ritmusszekció kíséretével, most viszont két fúvósra adaptálták a számokat.

Kik is kerültek ezúttal a MAO nagyzenekar tagjai közül az Opus színpadára. Az alapokat biztosító trió most sem változott, tehát Cseke Gábor, Barcza Horváth József és Csízi László szerepelt, mint minden  „múltidézéskor”. A két szaxofonos pedig: Bacsó Kristóf Stitt szerepében alt- és tenorszaxofonon, Dennert Árpád pedig Gonzalves-ként csak tenoron. (Nem lévén trombitás a lemezen, így Fekete-Kovács Kornél ezúttal hiányzott a „stábból”.)

Kristóf látta el a „szóvivő” szerepét, és a lendületes első szám után szólt Stittről, sőt Gonzalves-re vonatkozóan Dennert Árpinak adta át a mikrofont. Az előadott számok előtt is mindig közölte a legfontosabb információkat. Bátran elmondható, hogy az egész koncert nagyon oldott légkörben zajlott, mind a színpadon, mind pedig a nézőtéren.  Így aztán én is eldicsekedhettem, hogy mindkét jazzikont „élőben” is láthattam-hallhattam, Stittet Dizzy Gillespie The Giants of Jazz néven turnézó szextettjében az Erkel Színházban 1971-ben és 72-ben, Paul Gonzalvest pedig Duke Ellington zenekarában Prágában 1969-ben majd az Erkelben 1971-ben. 

Olcsó közhely, hogy a zenéről írni nem egyszerű, mert azt a keletkezése pillanatában – „élőben” kell átélni. A gépzenéről (hanglemez) már könnyebb ezt tenni, hiszen az olvasó maga döntheti el, hogy egyetért-e vagy nem a kritikus véleményével. Ezek a havonta visszatérő előadások a hazai jazzélet kiemelkedő pillanatai, hiszen részben a műfaj történetének (és kiemelkedő eredményeinek) megismerését szolgálják, másrészt pedig olyan felejthetetlen élményt jelentenek, amelyek a mai kaotikus zenei kaleidoszkópban igazi értéket képviselnek. Ugyanis, - és ezt sem az olvasók, sem a „projektek” aktív résztvevői ne vegyék elvtelen hízelgésnek, a nyújtott teljesítmény messze meghaladja az évtizedekkel ezelőtti produkciók színvonalát. (Jó, ebben benne van az élő zene varázsa is, másrést azonban nem lehet vitás, hogy 30-40-50 év alatt fejlődött a játéktechnika, maguk a hangszerek, a felhalmozódott tapasztalatok a hangszerelések vonatkozásában stb. és sorolhatnánk…) Mindenesetre, óriási zene volt kedden este, a műsort a cikk végén olvashatják. Az első félidőben csak egy számban altszaxofonozott Kristóf, a másodikban viszont szinte végig. Ugyanis a második szettben idézett Stitt-albumokban az ünnepelt is főleg altón játszott. Érdekesség, amit Kristóf is megemlített, hogy Stittet végtelenül zavarta, hogy pályája elején sokan Parker-epigonnak tartották, holott tehetett ő arról, hogy éppen olyan tehetséggel volt megáldva, mint Bird? Emiatt később sokszor tenort használt, meg a két szaxofonos projekteket is nagyon szerette, ezekben többnyire két tenor „párbajozott”. Leggyakrabban Gene Ammons, de Sonny Rollins, Booker Ervin és mint a most idézett lemezen – Paul Gonzalves is sorra került.

Nos, a mi fúvósaink is remekeltek, együtt is meg külön-külön is. Ugyanis az elvileg egy keretben előadott ballada-medley-ben a The Gypsy-t Kristóf játszotta altón, az I Surrender Dear-t pedig Árpi tenoron. De micsoda sound-ot hallhattunk tőlük! Az is közhely, hogy a hangszeres tudás igazi fokmérője a balladajáték. Nos, ez csillagos jeles volt. Mit mondhatok még: a ritmusszekciót nem győzzük csodálni, minden alkalommal. Cseke Gabi zongorajátéka nem a magamutogató virtuozitásról szól, hanem az olyan kiválóságok nyomdokain haladó, igazi jazz-feelinggel átitatott játékról, mint (a bemutatott lemezen is szereplő) Hank Jones vagy Kenny Drew, Junior Mance, Sonny Clark, Jimmy Rowles, akiket mára bizony csaknem elfelejtettek. 

Barcza-Horváth Józsi két-három remek szólóval szemlátomást még zenésztársait is meglepte, Csízi Lacira pedig a Cseke Gabi laudációja érvényes: nem tolakszik az előtérbe, igazán szenzitív kísérő, olyannyira, hogy pl. ebben a produkcióban egyetlen dobszólója volt, de a teljes koncert igazi motorja ő. És ha már közhelyekkel bombáztam olvasóimat, akkor azt is tudni kell, hogy egy formáció annyira jó, amennyire a dobosa. Márpedig ez a felállás szuper volt. És végül a legfontosabb közhely következik: „Az élőzenét semmi sem pótolja!!!”

I. félidő

• Salt and Pepper  (Sonny Stitt-Paul Gonzalves)
• S’posin’  (Paul Denniker-Andy Razaf)
• Theme from „Lord of the Flies” (Raymond Leppard)
• Stardust (Hoagy Carmichel-Mitchell Parish)
• Perdido (Juan Tizol)

II. félidő

• I Can’t Give You Anything But Love  (Jimmy McHugh-Dorothy Fields)
• Ballad Medley: The Gypsy  (Billy Reid)// I Surrender  Dear  (Harry Barris-Gordon Clifford)
• Au Privave (Charlie Parker)
• I’ll Remember April  (Don Raye-Gene De Paul-Patricia Johnston)

Közreműködtek:

Bacsó Kristóf   alt- és tenorsazxofon
Dennert Árpád    tenorszaxofon
Cseke Gábor  zongora
Barcza-Horváth József   bőgő
Csízi László   dobok

Opus Jazz Club,  2024. február 13.

Fotó:  Csíkos Gábor