Nem hiába mondja főszerkesztőnk, hogy figyeljünk oda a fiatal jazz-generáció kiválóságaira, mert minden olyan fellépésen, amikor a húszas éveikben járó muzsikusok játszanak nem győzök csodálkozni elképesztő felkészültségük és kreativitásuk láttán vagy még inkább hallatán. (Mit húszasok: kiderült, hogy például Máté mindössze 19 éves.) Nem volt ez másképpen (már ami a zenészek tudását illeti) ezen a koncerten sem, jóllehet már a tavalyi debütálás alkalmával is megmutatták „oroszlánkörmeiket”. De az egy év elteltével tapasztalt fejlődésük igazi meglepetés számomra.

Lóránt az idén fejezte be a LFZE Jazz Tanszékét, diplomakoncertjén olyan szextett formációval játszott, amelyben a trió három fúvóssal kiegészülve szerepelt (altszaxofon: Balogh Máté, tenor: Nagy-Czirok Csaba és bariton: Gergely Edvárd). További érdekesség, hogy zeneszerzés szakon végzett, így aztán nem véletlen, hogy már korábban is olyan saját szerzeményekkel kápráztatott el minket, ami még a jóval érettebb muzsikusoknak is dicséretére válna.

Manapság szinte elvárás a „márkásabb” hangszeresek esetében, hogy saját szerzeményekkel lépjenek pódiumra, ami bizony sokszor csalódást okoz, hiszen nem minden – még olyan kiváló – zenész sem avatott komponista is egy személyben. Viszont Lóránt istenáldotta tehetség, aki komponistaként is sokat igérő. Nem mondta, de mivel mindössze két Wayne Shorter szám képviselte a „hozott anyagot” bizonyára példaképei sorában fontos helye van Shorternek, aki koncertjein és lemezein szinte csak saját szerzeményeit adta elő. Az már csak „hab a tortán”, hogy Lóránt hangszerelőként is kiváló.

Számos alkalommal leszögeztem már, hogy milyen nehéz a zenéről írni. Aki ott volt ezen a koncerten, az átélte az előttünk megszülető csodát, aki pedig nem volt jelen, az nem tudja mihez viszonyítani a fiatal, pályakezdő muzsikusok briliáns játékát. Lóránt szólói jól illusztrálták azt a belső tüzet, ami visszafogottnak tűnő játékmódja mögött lobog. (Nem véletlenül Oláh Kálmán tanítványa és Bill Evans rajongója.) Energikusan lírai zongorajátékában a jazz spontaneitása a zenei struktúrák tiszteletével párosul. Kompozíciói jól felépített innovatív darabok, amelyek a klasszikus zenében való jártasságot, valamint Bill Evans és Keith Jarrett hatását tükrözik.

A koncert az „It's Called Swing” c. lendületes darabbal indult, amely megteremtette a jazzes hangulatot, a másodikként előadott „October” új szerzemény volt, ami nem szerepelt a tavalyi koncerten. Hosszú altszaxofon szóló és briliáns zongorajáték varázsolta el a hallgatóságot. A „Formication” Lóránt egyik „patinás” szerzeménye, ebben a kolosszális bőgőszóló váltott ki óriási sikert. Lóránt legkiemelkedőbb szólóit viszont a „Light with the Right Hallway”-ben és az első félidőt záró „Yes or No” c. Shorter darabban nyújtotta. Elmondhatjuk, hogy a koncert előrehaladtával egyre forróbb hangulat alakult ki és egyre parádésabb játéknak lehettünk szem- és fültanúi.

A második szett Lóránt csodaszép „Subconscious” c. darabjával indult, amelyet csak a zongorista és a bőgős adott elő (utóbbi vonózott is). Ezt követően két ballada következett: a „Fishbone” a halevés veszélyeire utalt, az „Öhm” címet sem kellett komolyan venni. (Lóránt elmondta, hogy a címek nem feltétlenül valami „magvas” mondanivalóra utalnak.) Viszont mindkét számra jellemző volt a remek szólók sorozata, olyannyira, hogy még egy hatásos dobszólót is hallhattunk. 

A vastaps hozta ráadásban (Shorter Black Nile c. száma) elképesztő kiállást (zenei párbeszédet) mutatott be a szaxofonos és a dobos. Óriási ovációval végződött a koncert, amely szemlátomást igazi flow élményt jelentett a zenészeknek és a közönségnek egyaránt. Az ifjú muzsikusok pózolás nélkül, természetes egyszerűséggel fogadták a megérdemelt sikert és ünneplést.

Összefoglalva: vajon mi a titka annak, hogy ez a négy fiatalember egyéni hangzásvilágot tudott létrehozni? Abban látom, hogy – miközben mindegyikük szuverén egyéniség – tudásukat alárendelik ez együtt muzsikálás igényének és a játék örömének.
Külön kell szólni a vendégművészről, Balogh Mátéról, a „szemtelenül” fiatal altszaxofonosról, aki – amikor mesteréről érdeklődtem – mosolyogva azt válaszolta, hogy Cannonball Adderley. Elképesztő virtuozitással játszott, egyik-másik számban szinte eksztatikusan. Jó látni ilyen muzsikust, aki szinte szárnyalt az egész produkció folyamán. Káprázatos, szinte a szaxofonjáték határait feszegető, merész érzelmi kitöréseket sem nélkülöző szólói nem mindennapi élményt jelentettek egy magamfajta veterán „hivatásos jazzrajongó” számára sem.

Emlékezetes este volt, az az ihletett állapot, amikor a muzsikusok és a közönség azonos hullámhosszon van. Négy ifjú hangszeres „trónkövetelő” mutatta meg, hogy a műfaj – minden ellenkező véleménnyel szemben – él és virul. És tudom, hogy a „hosszú forró nyár” nem feltétlenül kedvez a zárt térben sorra kerülő jazzkoncerteknek, mégis biztos vagyok abban, hogy a légkondicionált klubok rendezvényeit nyáron sem szabad kihagyni!

A koncert programja:

I. félidő

• 1.)  It's Called Swing
• 2.)  October
• 3.)  Formication
• 4.)  Light from the Bright Hallway) 
• 5.)  Yes or No  (Wayne Shorter)    (a Juju c, Blue Note albumról)

II. félidő

• 1.)  Subconscious
• 2.)  Fishbone
• 3.)  Öhm
• 4.)  Gettin' to Know Me

ráadás:  Black Nile  (Wayne Shorter)    (a Night Dreamer c. Blue Note albumról)

minden szám szerzője Péch Lóránt (kivéve a jelzett darabok)

Közreműködtek:

Péch Lóránt   zongora
Suke Sándor  nagybőgő
Fazekas Tamás  dobok

vendég: Balogh Máté   altszaxofon

Opus Jazz Club, 2025. június 19.

Fotók: Csíkos Gábor (köszönjük a remek fotókat!)