Mikor az Utolsó tangó Párizsban készült 1972-ben, akkor az olyan volumenű művészek, mint Bertolucci, még azért rendeztek meg egy filmet, hogy a világról megfogalmazott véleményükkel elgondolkodtassák a nézőket. Az biztos, hogy annak idején sikerült a közönséget és a szaksajtót egyaránt megosztania. Volt, aki a filmtörténet alapművét látta benne (ma megnézve nekik volt igazuk), mások botrányt emlegettek és betiltást javasoltak. Pedig csak őszinte volt. A Jazz+film sorozatot két ok tartja életben. Lehetőséget kínál az érdeklődőknek, hogy jobban megismerjenek egy a jazz világában meghatározó művészt vagy rácsodálkozzanak, hogy ennek a remek zenének milyen sokféle arcát fel tudja használni egy rendező. Nekünk pedig, egyszerre film- és jazzkedvelőknek jó alkalom, hogy leüljünk egy ötven éve látott „ismerős” mellé. Újra megnézni egy filmet mindig kétesélyes. Előfordul, hogy mára megfakult, máskor pedig pont arra csodálkozhatunk rá, mennyire kiállta az idő próbáját. A Tangó az utóbbinak az iskolapéldája.
A film címe ritka telitalálat, mert minden szó fontos benne, de igazán csak a végén értjük meg, mit is jelent valójában.
Miért Párizs? Mert egy európainak mindig a világ fővárosa marad. Az amerikai íróknak és zenészeknek pedig a legfőbb menekülési célállomás Fitzgerald és Davis óta. A jazz-zenészek zarándokhelye, a térképen New Orleans és Chicago egyenrangú társa, a jazz boldog európai Mekkája (nem véletlen, hogy itt játszódik a korábban már bemutatott Tavernier opus, a Round midnight is). Azért jegyezzük meg az igazság kedvéért, hogy Párizsba valójában hazatért a jazz, hiszen gyökerei innen is származnak. Mint mikor egy fiatal nő messze költözik, hogy aztán idővel kívánatos asszonyként térjen vissza szülővárosába. Hiszen Európából vitték magukkal a hangszereikkel együtt az Amerikába letelepülő zenetanárok (és tanárnők) meg muzsikusok a klasszikus zenék kottáit és a mulatók repertoárját is, ahol összetalálkoztak az afrikai zenével. Ezért azonnal ismerősként üdvözölték az itt élők a jazzt, és a szimpátia a mai napig tart.
Miért Párizs és miért tangó? Mert ideális helyszín a világban magukat éppen otthontalannak érzők számára. Ha valaki benevez a filmes helyszínekre elkalauzoló túrára, el fogják vinni Párizs Passy negyedében a Bir-Hakeim hídhoz, a legtöbb felvétel ennek környékén készült. A filmben Brando és Schneider mellet a város az igazi főszereplő, a nevezetes toronynak nem osztanak lapot (bár nincs messze innen). Párizs különlegessége ma is pont az, hogy itt mindig újrakezdhetőnek tűnnek a dolgok. Robert Alley egy olyan férfi és nő történetét írta meg a Last Tango in Paris című regényében, akiknek fordulóponthoz érkezett az élete, de nem tudják, merre induljanak - így egy ideig egymásba kapaszkodnak. A tangó pedig az emberi kapcsolatok tűpontos koreográfiája: a sötét szenvedélyek zenéje, a vágyé és az érzékiségé. A ki nem mondható dolgokra ott van a mágikus zene és a tánc.
Egy középkorú amerikai férfi, Paul élete éppen beomlik, személyisége szétcsúszóban. A felesége, Rosa egy panziót vezetett, ahova a számkivetett vándorok jártak, de a nő öngyilkos lett. Egyik szobában gyakorol a Tavernier filmjéből ismerős szaxofonos alteregója, a másikban a feleség olasz szeretője lakik. Megérkezik az anyósa is, hogy a temetést intézzék és próbálják megérteni a megfejthetetlent - a tragikus tett okát. Teljes a káosz körülötte, minden érdektelenné és értelmetlenné vált. Találó diagnózist fogalmazott meg erről a szituációról egy keletről érkezett elődje: „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban.” A férfi el akar költözni, hogy visszatalálva önmagához kezdhessen valamit az életével. Véletlenül ugyanabba a kiadó bérlakásba tévednek a családjától épp elszakadni próbáló párizsi pályakezdő színésznővel. A két „bérlő” – a tapasztalatlan, és a túl sokat látott is - valójában a 20. század második felének, a fogyasztói társadalom erkölcsöket, közösségeket és követhető célokat korrodáló légkörének áldozata. Mondhatnánk, hogy Volt egyszer egy Párizs…, de hamar megértjük, hogy ennek a történetnek a folytatásában mi, nézők valamennyien szerepelünk. Ezért értjük tökéletesen kegyetlen őszinteségét. Haláltánc ez, két önpusztítóan őszinte ember tragikus végű története. Az emberi kapcsolatok játszmái szeretkezésrituálékban elbeszélve. A végén szó szerint az utolsó tangóval egy lepukkant párizsi táncteremben (ami egyébként ma gyönyörű). „Nem tudom ki ő. Követett az utcán. Egy őrült. Megpróbált megerőszakolni. Nem ismerem" motyogja Jeanne a film utolsó jelenetében, miután lelőtte a férfit, aki szülei lakásáig üldözte. Mintha a rendőrségnek elmondandó vallomást gyakorolná.
Ez a film az akkor 20 éves Maria Schneideren kívül (Brando ezzel és Keresztapával éppen visszatért a sztárságba) két embert tett híressé. Az egyik a regény írója, hiszen Robert Alley neve nem szerepelt se előtte se utána a bestseller szerzők listáján. A másik Leandro „Gato” Barbieri pedig nem kap Grammy-t 1973-ban, és nem válik ismert és keresett zenésszé, ha nem ő komponálja a film zenéjét. Bertolucci eredetileg a tangó mágusát, Astor Piazzollát környékezte meg, azután fordult Barbierihez. A rendező világosan felvázolta koncepcióját. Szerinte ehhez a történethez nem passzolnak Hollywood zenei kliséi, és nem illik hozzá az európai intellektuálisan finomkodó zene sem. Ide sötét elszabadult szenvedély kell. A tangó.
Leandro Jose Barbieri 12 éves koráig nem zenélt, bár családjában több zenész is volt. Saját bevallása szerint Charlie Parker „Now's the Time"-ját meghallva kezdett klarinétozni. Mikor 1947-ben Buenos Airesbe költözött, már altszaxofonon is játszott, az 50-es évekre pedig Lalo Schifrin formációjában már Argentína-szerte elismerten a legkiválóbb tenorosnak tartják. 1962-ben olasz feleségével Rómába költözött, aztán – hol máshol? - Párizsban megismerkedett Don Cherryvel és csatlakozott az akkori formációjához. Egy ideig az avat-garde jazz és a free vonzotta, megfordult Mike Mantler, Carla Bley környezetében. Rendhagyó pályafutás tehát az övé, Buenos Airesből indulva Rómán és Párizson át érkezik New Yorkba. Aztán a 70-es évektől egy markáns váltás figyelhető meg karrierjében: egyre bátrabban nyúl argentin, brazil dallamokhoz, az afro-kubai és dél-amerikai harmóniákhoz, textúrákhoz és ritmusmintákhoz tipikus ottani hangszereket alkalmazva a hangszerelésben. A tangó világa neki is köszönhetően lett annyira népszerű az amerikai jazzben. Volt egy évtized, mikor trend volt az a zene, amit játszott, a The Third World (1969), az El Pampero (1971), a Last Tango (1972) vagy a Caliente (1976) zeneanyagára egyaránt jellemző – ahogy akkor nevezték - a dél-amerikai stílusú popjazz. Utolsó lemezeibe – a 2002-es The Shadow Of The Cat-be vagy a 2010-es New York meetingbe -belehallgatva láthatjuk, hogy tökéletesítette ezt még tovább pályája végéig. Ez nyitotta meg előtte olyan nagy fesztiválok, mint Montreux, Newport és Bologna kapuját. Meg felkeltette Bertolucci figyelmét.
Hogy miért erre a zenére volt szüksége a rendezőnek? Mert a film története és ez a zene tökéletesen passzol egymáshoz. Van egy angol mondás, ami segít megérteni ennek a különleges szimbiózisnak a természetét. Az It takes two to tango jelenti azt is, hogy a tangó érzéki tánc, a szenvedélyek terepe, amihez mindig két bevállalós ember kell, de azt is érthetjük alatta, hogy mindig kettőn áll a vásár. Ennek a filmes történetnek pontosan ez az esszenciája. A filmzene sajátos funkcionális zene, készítése hasonlít az aranycsinálás titkos mutatványához. Úgy kell passzolnia a történethez, hogy egy pillanatra se akarjon főszereplővé válni. A nézőnek a látványról a zene, a muzsikáról meg a jelenet jusson eszébe. Barbieri római műhelyében ezt a Grammyt érő ötvözetet alkotta meg a filmesek favorizálta vonós kamarazenéből, az originális dél-amerikai tangó mindig érzékelhető feszültségéből, hozzátéve a jazzből melankolikus, rekedtes tenorszaxofon tónusát. Ez a Last Tango in Paris zenei védjegye.
Több lemezverzióban megjelent ez az anyag, ha valakinek kedve támad levadászni, inkább a teljes kiadást keresse, mert ott például a főtémának hat variánsa más-más karakterű hangszereléssel meghallgatható. De persze a legjobb ajánlat az, hogy meg kell nézni a filmet. Már az operatőr Vittorio Storaro erős atmoszférájú indító jelenetnél, mikor kezeit fülére tapasztva Brando elkeseredett trágár káromkodásba kezd, miközben a zongora tétova kóborlása, a szaxofon fájdalmas meditációja, a fuvola zaklatott sóhajai összeolvadnak a magasvasút zakatolásával – érteni fogja mindenki, miért fontos itt a zene szerepe. Ideje megemlíteni, hogy a zseniális hangszereléseket Oliver Nelson készítette. A felvételeket Rómában rögzítették 1972. november 20. és 25. között a következő muzsikusok közreműködésével: Gato Barbieri (tenorszaxofon, fuvola, ének) mellett Franco D'andrea (zongora), Jean-François Jenny- Clark, Giovanni Tommaso (bőgő), Pierino Munari (dob), Afonso Vieira és Ivanir "Mandrake" Do Nascimento (ütőhangszerek), továbbá Franco Goldani, Wolmer Beltrami (harmonika).
Érdemes megnézni.
Végül a maximalisták kedvéért álljon itt az 1972-es „teljes” EMI kiadás tracklistája:
- Last Tango in Paris (Titles)
- Jeanne
- Para Mi Negra
- Last Tango in Paris (Version 2)
- Fake Ophelia
- Picture in The Rain
- Vuelta
- It's Over
- Un Largo Adios
- Why Did She Choose You?
- Last Tango in Paris (Jazz)
- Picture in The Rain (Version 2)
- It's Over (Version 2)
- Vuelta (Version 2)
- Last Tango in Paris (Version 3)
- Jeanne (Version 2)
- Fake Ophelia (Version 2)
- Last Tango in Paris (Jazz - Version 2)
- Last Tango in Paris (Version 4)
- Para Mi Negra (Version 2)
- Last Tango in Paris (Version 5)
- Why Did She Choose You? (Version 2)
- Last Tango in Paris (Version 6) - Finals