Igaz, hogy a kerek évforduló tavaly lett volna, de az ismert okok miatt csak most nyílt rá lehetőség, hogy megünnepeljük. Myrtill és zenésztársai nem jöttek „üres kézzel”, hiszen ez a remek koncert egyben a „La Bohéme” c. lemezalbum bemutatója is volt. Az együttes felállása annyiban változott, hogy a CD-n is szereplő Szabó Illés lett a ritmusgitáros, a dobos pedig Hidász Tamás. A két „régi motoros” Pintér Tibor (szólógitár) és Sárkány Sándor (bőgő).
Ahogyan a lemez címe is sejteni engedi, ezúttal Myrtill a francia dalkészlet bemutatását tűzte ki céljául, mind a lemezen, mind pedig a koncerten. Ezt azért tehetem hozzá, mert egy közel kétórás forró hangulatú koncerten – terjedelmes hangszerszólók hiányában – nemcsak a lemezen hallható tíz szám hangzik el, hanem annak több mint duplája. Nem volt ez másképpen most sem: ha jól számoltam a két ráadással együtt nem kevesebb, mint 23 dalt élvezhettünk. Ami pedig a Swinguistique stílusát illeti, ez a mindenki által könnyen befogadható – Django Reinhardt és Stéphane Grapelli nevével fémjelezett – gipsy swing vagy manouche swing. Nos, ebben a stílusirányzatban akár a Nagy Amerikai Daloskönyv darabjai is előadhatóak, mint ezt az együttes korábbi koncertjei és lemezei is bizonyították, ezúttal azonban a repertoárt is ehhez a stílushoz választották meg.
A program színesítése érdekében Myrtill remek gyakorlata vendégművész(ek) meghívása. Két éve a „Nagy Amerikai Songbook” koncerten apa és lánya: Wolf Péter és Kati voltak a vendégek. Most – a francia dal ünnepén keresve sem lett volna jobban ide illő vendégművészt találni, mint a híres hegedűst, Roby Lakatost.
A programot egy önvallomásnak is beillő számmal indította Myrtill: J’aime la musique (azaz, Szeretem a muzsikát…). Aztán sorjáztak a korábbi Swinguistique lemezekről és a kisebb-nagyobb koncertekről jól ismert és kedvelt dalok: a Pink Martini együttes fülbemászó slágere, a Sympathique, az amerikai No Can Do (ami itthon magyar szöveggel olyan népszerű volt, hogy mindenki hazai szerzeménynek vélte – és persze Myrtill is magyarul adta elő). És ha már az anyanyelvünkön előadott dalokról szólunk, akkor a Breitner János által sikerre vitt „Mindenkit elfelednek egyszer…”-t és az – olasz eredetű, de ugyancsak mindenki által magyar slágernek hitt „Bolyongok a város peremén…”-t említeném.( Ez utóbbi érdekesen kötődött az 56-os magyar forradalomhoz, mert a vajdasági Újvidék (Novi Sad) rádióállomásának kitűnő énekesnőjének, bizonyos Gubik Mírának nagyszerű jazzes előadásában lett ismert, majd itthon Ákos Stefivel is felvették.) A francia dalok között persze elhangzottak a már régen is Myrtill repertoárján szereplő ”La vie en rose”, Edit Piaf „Milord”-ja, az ugyancsak „közönségbarát” Padam, padam, padam (mondanom sem kell, hogy együtt énekelte a közönség Myrtillel) vagy a Les Champs-Elysées, amit ugyancsak lelkesen énekeltünk. De ez már a lemez dalai közé tartozik (mint a korábban említett Bolyongok… is). Nos, a CD címadó dala, a francia-örmény énekes, dalszerző, filmszínész Charles Aznavour „Bohém”-je is azok közé a számok közé tartozott, amelyen Roby szenvedélyes virtuóz játékát élvezhettük (a lemezen is). Csakúgy mint még további két-három számban. A híres dalok sorában pedig még elhangzott az ismert filmdal, az „Egy férfi és egy nő” (Un homme et une femme) /micsoda konzervatívizmus/, aztán az 1965-ös Eurovíziós Dalfesztivál nyertes száma (France Gall előadásában) a Viaszbaba (Poupée de cire), a remek latin ritmusú „On verra demain” és a vokális virtuozitás magas fokát képviselő „L’indifférence”. Ezúttal mindössze két angol nyelvű szám került „terítékre”: a Peggy Lee előadásában oly’ sikeres „Why Don’t You Do Right” és az „All About That Bass”, amiben egyúttal megcsodálhattuk Sárkány Sanyi bőgőjátékát is! De ha már itt tartunk, akkor ne felejtkezzünk meg a kísérők, mindenekelőtt a szólógitáros, Pintér Tibor nagyszerű játékáról sem. Tibi hangszertudása jó ízléssel párosul, és a Voice & Guitar produkciók (Myrtillel duóban), amelyek havonta a BJC-ben élvezhetők érthetően több lehetőséget nyújtanak művészetének kibontakozására, mint egy „forgatókönyv” szerint lebonyolítandó koncert. Improvizációs készsége és technikai felkészültsége alapján már régen szólólemezének kellene lennie. Persze „oroszlánkörmeit” most is megmutatta, nem is beszélve finom humoráról és a közönséggel történő visszafogott kommunikációjáról. Roby Lakatos sikeres külföldi pályájához nem kell kommentár. (Csak néhány név azok közül, akikkel együtt játszott: Stéphane Grapelli, Yehudi Menuhin, Biréli Lagréne vagy Michel Legrand.) Ő aztán otthon van a gipsy swingben és a francia dalokban, mivel Belgiumban – Django Reinhardt szülőhazájában – él és dolgozik évtizedek óta.
Myrtill nagy művész, és még üdítő jelenség is. Nem vagyok divatszakértő, de – mint megszokhattuk már – ezúttal is ízléses öltözékkel tisztelte meg a rangos helyszínt és a közönséget. Ami ugyancsak elég ritka kis hazánk előadóinak gyakorlatában, tőle minden szám előtt kapunk egy kedves, közvetlen konferálást, élénken reagál a közönség minden rezdülésére. Ami pedig a „szakmáját” illeti: remek hang birtokában van, hatalmas repertoárt ural angolul és franciául (utóbbi mifelénk igazán ritkaság), természetesen anyanyelvén is, de nem okoz gondot neki egy-két olasz vagy spanyol, ill. portugál szöveg előadása sem. Bármihez is nyúl, azt ízléssel, biztos stílusérzékkel és értékítélettel teszi.
Aztán még ismét volt egy remek Aznavour szerzemény: a „Les Deux Guitares”, és a tartós ünneplés és a nem mozduló közönség két ráadás számot is kapott: az ifjúkoromban oly’ népszerű „Itsi bitsi petit bikini”-t és Dalida slágerét, a „Le temps des fleurs”-t. A telt házas koncert után nem kellett más bizonyíték a sikerre, mint a lemez-dedikálásra váró hosszú sor.
Őszinte érdeklődéssel várjuk a folytatást!
Müpa, 2022. február 18.
Fotó: Micheller Szilvia és Szilágyi Anna