Clarke először 1985 őszén a „Find Out!” lemezbemutató turnéján a Budapest Sportcsarnokban lépett fel nálunk, aztán az évtizedek alatt különböző formációkban több alkalommal is találkozhattunk vele. Emlékezetes koncertet adott a Clarke/Di Meola/Ponty trió „The Rite of Strings” turnéja során a Körcsarnokban, a Stanley Clark/George Duke Projecttel a Jövő Háza Központban, és természetesen saját, változó felállású zenekaraival a pécsi Kodály Központban és legutóbb, a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében is. Az ezen a 2017-es MÜPA koncerten fellépett, ugyancsak fiatal zenekarából mindössze az akkor huszonegy éves, Beka Gochiashvili maradt hírmondónak. A georgiai Tbilisziben született zongoravirtuóz csodagyerekként tűnt fel, akit - mint „öreg lélek egy nagyon fiatal testben" - tizenhat évesen zeneileg elég érettnek találva, Lenny White ajánlott Clarke figyelmébe. Bár a mostani turnén eredetileg a szintén nagyon fiatalon feltűnt, és a zenekarban állandó tagnak számító Jahari Stampley zongorázott volna, de a szólókarrierbe kezdett Beka Gochiashvili, valószínű a koncertsorozat későbbi, a Tbiliszi Jazzfesztivált érintő állomása miatt is, visszakerült az utazó csapatba.
Csodagyerekekként indultakból amúgy sem volt hiány múlt héten, az európai turnéja során az Erkel Színházba érkezett Stanley Clarke *N* 4EVER zenekarban. A Wallace Roney Quintet szaxofonosaként feltűnt Emilio Modeste három évesen kezdett hegedülni, öt évesen zongorázni és dobolni, majd nyolc évesen szaxofonozni. Szülővárosából, a virginiai Williamsburgból New Yorkba költözve, 15 éves korában kezdődött profi pályafutása, játszott Ron Carter, Steve Jordan, Gary Bartz formációiban, beiratkozott a hallgatóinak egyedi tanulmányi kurzusokat tervező New York-i Gallatin School of Individualized Egyetemre, és elnyerve Wynton Marsalis támogatását is, a Jazz at Lincoln Center Orchestra turnéin bejárta a világot. A világhírű zenészekkel fellépett és tanult szaxofonost a fiatal tehetségek felkarolásában mindig is az élen járó Clarke az egyik legnagyobb Wayne Shorter nyomdokain haladó szaxofonosnak tartja.
A kicsi, de híresen gazdag, lényegében Washington DC elővárosának tekinthető McLeanben született a jelenleg Los Angelesben élő gitáros, Colin Cook. Tanulmányait az elit magán zeneiskola, a Thorton School of Musicban fejezte be, a jazzhez közeledve számos helyi zenekarban tűnt fel, mára keresett muzsikus lett.
A chicagói Jeremiah Collier templomban kezdett dobolni, de egyre erősödött benne a vágy, hogy a gospel, a blues mellett mást is játsszon. Városszerte kereste a lehetőséget, különböző stílusú bandákkal koncertezett, mire végül sikerült elsajátítania az egyes zenei műfajok különböző aspektusait. A finom technikát félelmetes energiával ötvöző, még mindig csak 22 éves dobos több éve játszik Clarke zenekarában, alaposan kivéve részét a sikerekből.
Már a koncert kezdetén Clarke és társai egyből belevágtak, a Return to Forever egyik legnépszerűbb albuma, az Al Di Meola és Lenny White csatlakozása utáni, rockosabb korszakban megjelent Romantic Warrior témái frissítve, új, kifinomult hangszereléssel, és döbbenetes erővel szólaltak meg. Egyből mindenki a csúcson, őrületes tempó közben virtuóz szólókkal demonstrálva, ami a hangszerekből kihozható. Atyaég, micsoda kezdés, a közönség máris tombolt, mi lesz itt még!
A folytatásban aztán kiderült, Stanley Clarke mérhetetlenül gazdag pályafutásának legfontosabb állomásaiból válogatva állította össze a repertoárt. Több mint 40 albumával méltán kiérdemelte az „élő legenda” státuszt, volt miből válogatnia. Több mint 45 éves pályafutása során játszott többek között Quincy Jones, Stan Getz, Art Blakey, Aretha Franklin, sőt, Pharoah Sanders zenekaraiban, a nevéhez fűződik a The Griffith Park Collection címmel két lemezt is készítő Chick Corea, Joe Henderson, Freddie Hubbard, Lenny White felállású supergroup is. Ne feledjük szenzációs szólólemezeit sem, melyek közül a „Stanley Clarke” és a „School Days” kiemelkedik. Paul McCartney, Jeff Beck, Keith Richards, Stevie Wonder partnereként a rock ösvényein is tett hosszabb kirándulásokat, a névsort itt is lehetne folytatni. Természetesen a legnagyobb mérföldkövet életében Chick Corea jelentette, Clarke nevét a világ a Return to Forever zenekarban ismerte meg. Mielőtt viszont az első, jazztörténeti nagy felállás kialakult volna, Corea Stan Getzben vélte megtalálni alakuló félben levő, forradalmian új hangzást hozó együttese szaxofonosát. A „Captain Marwell” 1972 márciusában jelent meg, és Clarke mellett Airto Moreira és Tony Williams alkotta a ritmusszekciót. A lemez csoda, de a világ ámulatát kiváltó forradalmi új, az év szeptemberében jelent meg, mikor a Corea és Clarke alapította RTF-hez a fuvolán és szopránszaxofonon játszó Joe Farrell, és az ütőhangszerek mellett a dobokhoz is beült Moreira felesége, a különleges énekével stílust teremtő Flora Purim csatlakozott. A borítója után „madaras” Corea-ként ismertté vált lemez után, októberben megjelent a nem kevésbé legendás „tollas” is, amely ismét a szférák zenéjét hozta. A basszusgitárról bőgőre váltó Clarke az eredetihez méltóan gondolta újra fiatal zenekarával ezt a korszakot, de előbb, ahogy Newportban is tette, Charles Mingus emlékének adózva eljátszotta Mingus klasszikussá vált, 1959-ben a jellegzetes kalapot viselt Lester Young emlékére írt „Goodbye Pork Pie Hat” című kompozícióját.
A tradicionálisabb jazzhangzás után a „madaras” és „tollas” időszakból idézve előkerült az emblematikus, Purim énekelte „500 Miles High” is, melynek instrumentális megszólaltatása a mennybe emelt volna, ha nem került volna elő a színfalak mögül egy énekesnő, aki a földön tartott.
Mint kiderült, Natasha Agrama próbálta a Purim hangjára, habitusára írt kompozíciót énekelni, mit ne írjak, kevés sikerrel. Miután mégiscsak Stanley Clarke lánya, így gyorsan hozzáteszem, Natasha viszont fiatal és csinos. Aztán másnap belenéztem a Youtube-ra feltett klipjeibe, ott van hangja is. Tényleg.
Clarke miután szóban is megemlékezett Chick Corea és közte az évtizedek alatt egyre szorosabbá szövődött barátságról, bekonferálta a Grammy-díjas „No Mistery” album címadóját, Corea szerzeményét. A Clarke feldolgozta változat elsősorban Beka Gochiashvilinek adott lehetőséget kibontakozásra. A 2010 óta New Yorkban élő grúz zongorista még hatéves volt, mikor Corea hallotta játékát, és tehetségétől elragadtatva levelet is küldött neki, amely végén a „Bye Beka, Un Gran Abrazo", azaz egy nagy ölelést küldött. Beka 2012-ben megjelent első szólólemezén viszonozta az ölelést, nyitószám az „Un Gran Abrazo (Dedicated To Chick Corea)” címet kapta. Az Erkel Színházban is bemutatta, mennyire közel áll hozzá Corea játékstílusa, zenéje.
A „No Mistery” témájához a többiek is „hozzászóltak”, a bő negyedóra alatt mindent alaposan „megbeszéltek”, a végén a közönség felállva, vastapssal ünnepelte a búcsúra készülő muzsikusokat. Nyilván egy ráadással ők is számoltak, amiből lett kettő, Natasha Agrama is visszatért és énekelt kicsit, igazi örömzene alakult ki, mindenki boldog volt, és ahogy integetve levonultak a színpadról, bőven megkapva, amire vágytunk, kezdtünk beletörődni, tényleg eljött a búcsú pillanata. Jeremiah Collier visszajött, és elkezdte szétszedni dobját, a technikus is pakolni kezdett, felkapcsolták a nézőtéri világítást, páran elindultak a kijárat felé, de jó páran még mindig tapsoltak. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben Clarke egyszer csak visszatért basszusgitárjával. A technikussal visszadugatta, amit széthúzott, és behívta a többieket is. Óriási ováció, Clarke a színpad szélére sétálva az első sorban állók orra előtt mutatott be egy ördögi szólót, mindenki belehúzott, a közönség tombolt. Ez a ráadás spontán jött, nem volt betervezve. Szívből jött, és mi is szívünkbe zártuk őket!
A Philadelphiában 1951-ben született Stanley Clarke szinte minden díjat, kitüntetést megkapott, a Grammy-díjak, többszörös Emmy-jelölések, arany- és platinalemezek mellett, a legkülönbözőbb magazinok, köztük a Downbeat által is meghirdetett olvasói és kritikusi szavazásokon számos alkalommal választották az év basszusgitárosának, megtisztelték Philadelphia városának kulcsával, a Philadelphiai Művészeti Egyetem doktorátusával, és kézlenyomatait hozzáadták a hollywoodi „Rock Walk”-hoz. 2011-ben a Montreali Jazz Fesztiválon munkásságáért a rangos Miles Davis--díjjal tüntették ki. Ő változtatta először dallamos és harmonikus vezetőhangszerré a háttérben kísérő basszusgitárt, amelyre addig a jazzben nem volt példa. Clarke volt az első, aki basszusgitárosként világszerte teltházas koncerteket adott. Tehetsége és sikere az ő nyomdokaiba lépő bőgősök egész generációját befolyásolta és inspirálta. Az őt követőkről, a fiatal generációról egyik interjújában így fogalmazott:
„Amikor New Yorkba érkeztem, minden este játszottam. Láttam Monkot, Milest és olyan nagyszerű zenészeket, akik még Louis Armstronggal játszottak. Megpróbálom átadni történeteken és kis leckéken keresztül a fiataloknak, amit tanultam tőlük. Azt remélve játszom ezekkel a srácokkal, hogy idővel összehozzák a saját dolgaikat, elkészíthessék saját lemezeiket. Nagyjából ez a jazz hagyománya, adjunk esélyt a fiataloknak, és segítsük őket. Ez jó érzés.”
Jó érzés volt vele találkozni. Köszönet érte!
Jazzfest Budapest - Erkel Színház, 2023. május 6.
Fotó: Somogyvári Péter