John McLaughlin 1969-ben költözött New Yorkba, hogy csatlakozzon Tony Williams Lifetime nevű zenekarához. Meditáció iránti érdeklődésére felfigyelve, rá egy évre bemutatták Sri Chinmoy indiai mesternek, aki tanítványává fogadta, és aki neki a benne a legfőbb istenségnek egyik spirituális aspektusát meglátva, a Mahavishnu nevet adta. Hálából McLaughlin első, a jazz és az indiai klasszikus formák fúziós keverékét kínáló „My Goal's Beyond” címmel 1971-ben megjelent lemezét gurujának szentelte. Kapcsolatuk Chinmoy 2007-ben bekövetkezett haláláig tartott, és ennek hatásából olyan gyümölcsök születtek, mint a guru másik híres tanítványával, a Devadip (Isten lámpája, fénye és szeme) nevet kapott, a rocktól a fúziós jazz irányába mozdult Carlos Santanával készült közös, „Love Devotion Surrender” (1973) album, és természetesen az 1971-ben debütált Mahavishnu Orchestra, majd az 1974-ben alakult Shakti lemezei, melyeket mind-mind Chinmoy tanításai ihlettek. A guru maga is termékeny dalszerző volt, mintegy 21.000 dalt komponált angol és bengáli nyelven, melyeket ingyenes békekoncertjein magát kísérve adott elő. Lélekemelő műveiből az Erkel Színház közönsége is kapott egy félórányi ízelítőt, a Shakti előzenekaraként fellépett Sweet Harmony jóvoltából. A Lélek Napja fesztiválokról ismerhető duó, a hegedű mellett kristálytisztán éneklő Villő, és az indiai harmóniumon kísérő Laci előadásában élvezhettük a spirituális tanítómester dalainak szépségét.
(sajnos a duó tagjairól ennél több információt nem sikerült begyűjtenem)

Rövid átállás után egyelőre csak négyen vonultak színpadra és foglalták el ülőhelyeiket a megújult Shakti zenekarból. Az alapítók, John McLaughlin és Zakir Hussain mellett a hegedűs Ganesh Rajagopalan és az ütőhangszeres Selvaganesh Vinayakram hatalmas ováció közepette kezdett játszani, és idézte fel az eredeti Shakti lassan 50 évvel ezelőtti, hasonló felállásban játszott instrumentális zenéjét. Ez a világot megrengető zene lényegében egy Greenwich Village-i zenebolt-tulajdonosnak köszönhető, ugyanis mikor Hussain a boltban tartott a tulaj szervezésében idővel jam sessionökké váló indiai zenei órákat McLaughlinnak, indították el a párost a Shakti felé vezető úton. „Nem volt első találkozás” – emlékszik vissza Hussain - „Olyan érzés volt, mint a rég nem látott testvérek találkozása…” Ezek a korai sessionök érlelték meg McLaughlin elhatározását, hogy a fáradó Mahavishnu Orchestra feltámasztása helyett, az ő fejlődő spirituális gyakorlatát tükröző Shakti legyen az állandó zenekara. Bár lemezkiadója, a CBS, egy kicsit őrültnek tartotta, de – mint mondta- számára a döntés elengedhetetlen volt.

A kelet nyugat fúzión túl, a Shakti India kétféle zenei irányzatát, a hindusztáni és karnatikus zenei hagyományok fúzióját is képviselte, mivel Hussain India északi régiójából, míg a többi indiai muzsikus, délről érkezett. Az észak-indiai hindusztáni irányzatra nagy hatással volt az arab és a perzsa kultúra, míg a Dél-Indiában elterjedtebb karnatikus zene többé-kevésbé mentes a külső hatásoktól. Az eredeti felállásban a hegedűs Lakshminarayana Shankar és a ghatam mestere, Thetakudi Harihara "Vikku" Vinayakram képviselte ezt a vonalat, a jelenlegiben "Vikku" fia, a kanjira nevű kézi-dobok mestere Vinayakran Selvaganesh, és a csodagyerekként feltűnt, hétéves korától koncertező Ganesh Rajagopalan.

A Shakti 1975-1977 között meglehetősen sokat turnézott, majd mivel mindegyik zenész folytatta a maga rendkívül sikeres karrierjét, a zenekar szétszéledt. Két évtized múlva, 1997-ben a független India megalakulásának 50. évfordulóján, McLaughlin és Hussain ugyanazzal a koncepcióval Remember Shakti néven új formációt hozott létre. Az instrumentális vonal annyi különbséggel folytatódott, hogy a hegedűs Lakshminarayana Shankar helyére először a bansuri játékos (indiai fuvola) Hariprasad Chaurasia került. Őt a második lemezükön (The Believer -2000) már egy mandolinos virtuóz, a kicsit könnyebben kimondható nevű Uppalapu Shrinivas váltotta, és T.H. Vinayakram távozása után pedig fia, a most turnézó zenekarban is ütőző V. Selvaganesh játszott. Végül a harmadik, Saturday Night in Bombay (2001) koncertlemezükön a számos vendégzenész között Shankar Mahadevan is közreműködött, és rövidesen a zenekar állandó tagja lett. Ebben a felállásban léptek fel Budapesten, először 2006 márciusában, a Millenáris Teátrumban, majd 2013 novemberében a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Nemcsak Shankar Mahadevan éneke hozott változást a hangzásban, McLaughlin már nem akusztikus gitárt pengetett, a korai albumok akusztikus gitárját felváltotta az organikus hangzású elektromos gitár, melyet szólóhangszer funkciója mellett effektgenerátorként, harmonikus katalizátorként is alkalmazott. Ez a felállás 2014-ben, a hosszú ideje betegeskedő, májátültetésen átesett, és röviddel utána mindössze 45 évesen meghalt U. Shrinivas elvesztésekor oszlott fel, fennállásuk alatt öt albumot, egy DVD-t és egy box szettet adtak ki. 2020 elején azonban a csoport ismét újjáalakult, Ganesh Rajagopalan csatlakozásával létrejött a jelenlegi formáció. Két nagysikerű koncert után, az elsőnek az indiai Kolkata, a másodiknak pedig Szingapúr volt a helyszíne, hosszabb csend következett, de erre a születésnapra összeálltak, és még a turné előtt kiadták „This Moment” címmel első albumukat cd és vinyl formátumban, melyet, ahogy a turnét is Shrinivas emlékének szentelték, és amelynek anyagával Shankar Mahadevan színpadra érkezése után az Erkel Színházban is megismerkedhettünk.

Bizonyos szempontból a Shakti mostani változata a két leghosszabb ideig fennálló inkarnáció stilisztikai hibridje. Bár tiszteletben tartják az eredeti zenekar örökségét, hagyományait, és új zenei tájak felé haladnak, a This Moment gyökerei mégis egyrészt a többeknek csalódást hozott McLaughlin, Hussain és Mahadevan 2020-as „Is That So?”anyagában rejlenek. McLaughlin ugyanis ezen az albumon a várt virtuóz szólók helyett inkább harmonikus kísérőként szolgált Mahadevan énekéhez és konnakoljaihoz, valamint Hussain zsigeri tabla játékához. A dél-indiai karnatikus zenében alappillér a jazzben használatos scat improvizációs énektechnikához kissé hasonló, bonyolult szövésű konnakol, a szótagok ütőhangszert imitáló vokális előadása, miközben az énekes egyidejűleg kézzel számolja a talát (ritmikai periódus). Mahadevan színre lépesekor ez az előadásmód társult a stilisztikai hibrid másik felével, az elsőként, még négyesben, instrumentálisan előadott, kompozícióban felidézett eredeti hangzással, melyhez a hidat Ganesh Rajagopalan építette, bár hegedűjátéka talán kevésbé volt tüzes és lírai, mint az alapító Lakshminarayana Shankaré. McLaughlin gitárja is a '70-es évek gitárhős korszakából kilépve, inkább visszafogott bölcsességgel, érzelmes árnyalatokkal és festői finomságokkal hatotta át a zenét, de a tüzek egyértelműen még mindig égtek. Olykor időnként kicsit Miles Davis és Mahavishnu korszakát is felvillantotta, és amikor ő is bekapcsolódott a Shakti zenéjének sarokkövét képező kérdezz-felelek zenei társalgásba, a közönség is felmorajlott. Emlékezetesek maradtak Hussain és V. Selvaganesh közötti tabla - ghatam eszmecserék, melyekhez Mahadevan számomra olykor bollywoodi filmekbe illő gesztusokkal kísért énekével kapcsolódott, de kellő tisztelettel meghajlok a tradíciók előtt, és hiszek az énekes őszinte túlfűtöttségében.

A konnakol csaknem minden kompozíciót fűszerezte, a finoman játékos csevegéstől indulva, a felvillanyozóan intenzív, őrületes tempóig. Az egyikben mindenki részt vett, meglepetésemre McLaughlin is tökéletesen elsajátította ezt a speciálisan indiai énektechnikát. Talán azokon a zenebolti sessionökön kezdhette gyakorolni, mindenesetre egyenrangú félnek bizonyult az egyre hevesebb társalgásban, amely végül hatalmas ovációt kiváltva, instrumentális csodazenébe torkollott.

Az indiai témákat feldolgozó kompozíciók között feltűnt egy vidám, flamenco árnyalatú is. A „Las Palmas” írása közben lehetséges, hogy McLaughlin Paco de Luciára gondolt, persze lehet, hogy egyszerűen kiemelte az ázsiai és európai zenei hagyományokat összekötő szálakat.

Végül Vinayakran Selvaganesh hosszú percekig tartó kanjira szólója hozta többször is lázba a közönséget, melyre Zakir Hussain tablán hasonló időtartamú, kimerítő választ adott. Mikor Ganesh Rajagopalan hegedűje megszólalt, megváltást hozott, bekapcsolódott McLaughlin is, és ez a pillanat újra az eredeti Shakti inkarnációt idézte. „Ami engem illet, ez zenei karrierem csúcsa, zenei nirvánája.”- nyilatkozta Hussain még a turné előtt. Az érzés, ami a közönséget illette, hasonló volt, álló tapssal lett kifejezve. A ráadás után újabb standing ovation, de már csak egy rögtönzött rituális táncbemutatóval összekötött meghajolásra jöttek ki, így is elégedettek, és a Shakti varázs részesei lehettünk.

A shakti (शक्ति) elsősorban a hinduizmusban megtalálható fogalom: az áramló energia, kreatív erő, a kozmikus energia, a Legfelsőbből kiáradó erő, a Legfelsőbb Tudat erejének megnyilvánulása, amely mozgatja az univerzumot. Istennő formájában testesítették meg, a teremtő isten párjaként, mivel a tudomány és művészet ereje/shaktija kell ahhoz, hogy a teremtést végre lehessen hajtani, a teremtésnek a tudomány és a művészet fontos része. Az ezeket a gondolatokat bővebben kifejtő istennőhimnuszok már a legősibb védában, a Rigvédában is megtalálhatók, olvasása a jelenlegi döntéshozóknak különösen ajánlott. A koncerten a védák tanulmányozása nélkül is megérezhettük a shakti erejét, és megérthettük, mit jelent ez a fogalom. A stíluskeveredésekre már kissé immúnissá válva a „This Moment” nem fogja úgy megrázni a zenei világot, nem olyan váratlan erejű, mint a Shakti első lemeze, melyen újdonság volt a kohézió a jazz és más zenei kultúra között. A koncerten tapasztaltak alapján megállapítható, pillanatokra a nirvánához közelebb kerülhetünk hallgatása során.

Erkel Színház, 2023. július 2.
Fotó: Somogyvári Péter