Mielőtt Kleb Attila, a fesztivál alapítója színpadra szólította a zenészeket, felhívta a közönség figyelmét a magyar jazz folyamatos nemzetközi jelenlétét erősíteni szándékozó Jazzfest Budapest Alapítványra. Szeretnék, hogy minél színesebb, minél több közös produkció születhessen meg a hazai és a külföldi fellépők között. Mint elmondta, idén már Európa több országa mellett Dél-Koreába is eljuttatják a műfaj hazai kiválóságait, akik a határainkon túli színpadokon bemutatkozva erősíthetik a magyar kultúra hírnevét. Ahhoz, hogy még több lehetőséget tudjanak biztosítani, elengedhetetlen a támogatás, várják azokat, akik hasonlóan nyitottak és hisznek ebben.

Felhívását amellett, hogy jó ügyet szolgál, azért is tettem közzé, mert így talán többekhez eljut, mivel ezt az All Stars jelzővel illethető triót a nézőteret jóindulattal kétharmadik megtöltő közönség várta. Ennek oka talán nem is az lehet, hogy Akinmusire, de főleg Frisell saját zenekaraikkal többször jártak hazánkban, mert a gyakran visszajárók is hoznak sokadszorra dugig teltházat, lásd Bona, Snétberger, Garrett koncertjeit, de a felsorolás persze folytatható. Tény, hogy a tavaly decemberben megjelent „Owl Song” a rangos jazz szaklapok mellett a világ legtekintélyesebb, legmérvadóbb újságjaiban is nagyon kedvező kritikát kapott. A lemez ma már szokásos módokon teljes egészében hozzáférhető, hallgatható, akár le is tölthető. Nyilván sokan éltek a lehetőséggel, és a felsőfokú jelzőkkel nem fukarkodó kritikák ellenére, sokakat nem érintett meg Akinmusire meditatív, határokat tágító zenéje, inkább ebben vélem a sok üresen maradt hely okát. Zsákbamacskát nem árultak, előre tudni lehetett, a turnéjuk elnevezése is ezt mutatta, hogy a dobos csere ellenére az „Owl Song” valamivel több, mint 40 percnyi, nyolc kompozíciót tartalmazó anyagára épül majd a koncert.    

Akik azért jöttek el, mert felfigyeltek a kezdetektől Akinmusire korán jött sikereire, és nyomon követték a világháló adta lehetőségekkel még első, a Thelonious Monk Nemzetközi Jazzverseny és a Carmine Caruso Nemzetközi Jazz Trombita szólóverseny első helyezettjeként 2007-ben, 25 éves korában megjelent lemeze, a „Prelude to Cora” óta, nem csalódtak. Igaz, a rá négy évre, már a komoly rangot adó Blue Note gondozásában megjelent, 2011-es "When the Heart Emerges Glistening" című albumával érte el az áttörést, és vált a kiadónál eltöltött évtizednyi idő alatt generációja egyik legünnepeltebb muzsikusává. Aztán úgy döntött, 2022 márciusban a nála 30 évvel idősebb Bill Frisell (1952), valamint a leginkább Wynton Marsalis zenekaraiból ismert dobos, Herlin Riley (1957) közreműködésével a progresszív törekvéseknek jobban teret adó Nonesuch kiadónál veszi fel két nap alatt albumát, mely rendkívül sokoldalú pályafutásának új szakaszát indította el. Az „Owl Song” egy trilógia első része, melyet tervei szerint a következő évben különböző hangszerelésű, zenei világának más-más elemét kiemelő két album követ majd. Hogy a különböző hangszerelésekben szerepet kap-e a gitár, és azokon majd Riley vagy Hutchinson dobol, a jövő zenéje. Eiffel Műhelyházban mindenesetre Hutchinson (1970) megmutatta, méltán tartják korunk egyik legelismertebb zenész-dobosának, aki játékában a jazz hagyományait, gyökereit hordozva ehhez a zenei stílushoz is képes volt a legnagyobb pontossággal és fantáziával közelíteni. A lemezhez hasonlóan a koncert is a lábdob szívdobogás-szerű ütemeivel indult, ebbe kapcsolódott Akinmusire panaszos, Miles Davis és Kenny Wheeler játékát a saját jellegzetes hangvételével és harmonikus felfogásával egyesítő trombitája, Frisell ismétlődő motívumokat kínáló, üveges tónusú gitárja.

A lemez első feléből válogatott kompozíciókat egybefűzve játszották, ritkán felpillantva a kottákból. Akinmusire a koncerten is megfogadta Miles meggyőződését, miszerint a kevesebb több, ám ez a kevés hangból álló minimalista mód nem hozta igazán lázba a közönséget. A fordulatot, és az első tapsokat a Mr. Riley, dobosának írt szerzeménye hozta, melyben ezúttal a kézi ütőhangszerekkel is bravúrral bánó Gregory Hutchinson káprázatos szólóját élvezhettük. A végén ebből egy izgalmas dob-trombita párbeszéd alakult ki, majd az őket addig a plüssállatkáival bölcs mosollyal figyelő Frisell is felvillantott valamit jellegzetes, a vidéki Amerika lelkét idéző gitárjátékából.

A folytatásban a kiterjesztett határok a szíveket is elérték. Akinmusire trombitája, ahogy Frisell fogalmazta, „még a maga egyszerűségében is szinte veszélyesen gyengéden szólt, mint egy fedetlen ideg”. Az „Owl Song” rohanó világunkban reakció egy zajos emberi élőhelyen, amelynek élettere a baglyokéhoz hasonlóan szűkül, csendes válasz az információs támadásokra.

„Biztonságos teret akartam teremteni az albummal. Ugyanakkor ki akartam próbálni magam, és megpróbáltam egy olyan lemezt készíteni, amely a lehető legtágasabb hangzású - akárcsak legkedvesebb albumaim." – olvasható az időközben az UCLA Herbie Hancock Institute of Jazz Performance művészeti igazgatójának kinevezett Akinmusire honlapján. A koncert második fele és a ráadás is azt sugallta, ez részben sikerült neki.

A tavasszal, április 27-én kezdődő és május 15-ig tartó JazzFest Budapest hihetetlenül gazdag kínálatát már a téli hónapokban is érdemes átböngészni!

Eiffeil Műhelyház, 2024. január 26.

Fotó: Somogyvári Péter