A névsort olvasva gyanakodhatnánk, ez a kvartett az 1980-ban alakult Budapest Ragtime Band - melynek Krisztián öt éve tagja - szűkebb, Csárics Sándor trombitás, Széki József xilofonos, ütőhangszeres, énekes, és Antal Tibor hegedűs nélküli változata. Gyanúnk hamar eloszlott, már a legelején kiderült, szó sem volt erről. A BRB a ragtime muzsika hagyományainak ápolása, életben tartása és népszerűsítése mellett, több tradicionális amerikai zenei műfaj, így virtuóz hangszerszólókkal előadott dixieland-slágerekkel, a swing korszak örökzöldjeivel, sőt, komolyzenei művek tréfás, humoros „Budapest Ragtime stílusú” feldolgozásaival, paródiáival bővíti sok show elemmel fűszerezett műsorát. Krisztián értő módon kihagyott válogatásából korszakokat, új irányzatokat vont be, kifejezetten erre a kvartettre állította össze a repertoárt, úgy, hogy a tradicionális jazz hívei sem csalódhattak. Ragtime nem is került a műsorba, dixieland is csak egy, az első rész fináléjaként, a swing korszak standard slágerdalaiból viszont annál több, és jó ízléssel vegyítve halhattunk köztük bebop és bossa nova feldolgozásokat is.

Ez utóbbival indult a koncert, a „Lucky Southern” Keith Jarrett szerzeménye, mely először Airto Moreira 1972-ben megjelent „Free” című lemezén látott napvilágot. A Mester maga is játszott a lemezen, és később szólóban is előadta kompozícióját. 1918-ba ugrottunk, Turner Layton és Henry Creamer dala, az „After You've Gone" annyira népszerűvé vált, hogy a kottát később a dalt híressé tevő 45 muzsikus, köztük Armstrong, Sinatra apró fényképei díszítették. Visszatértünk a latinos áramlathoz, Sinatrának a következő Antônio Carlos Jobim szerzeményhez is köze volt. A „Triste” ugyanis akkor íródott 1966 végén egy hotelben, mikor Jobim ezek szerint valamiért szomorúan várt rá, hogy megkezdhessék közös albumuk felvételeit. Vincente Minelli 1965-ös filmje, a The Sandpiper Grammy-díjat és a legjobb eredeti dalnak járó Oscar-díjat kapott betétdala, a „The Shadow of Your Smile” zenéjét Johnny Mandel, a szövegét Paul Francis Webster írta. Tony Bennett is énekelte később nagyzenekari kísérettel, Krisztiánnak köszönhetően egy szirupmentes változatát ismerhettük meg. A slágergyáros szerzőpáros, Jimmy McHugh és Dorothy Fields 1928 januárjában épp az Ötödik Sugárúton, a világ egyik legdrágább bevásárlóutcáján sétált, mikor megláttak egy fiatal párt a Tiffany kirakata előtt álldogálni. A fáma szerint ekkor hallották meg, ahogy az ifjú lemondóan szólt jegyeséhez, jaj, drágám, szeretnék neked venni egy csillogó ékszert, de most nem tudok mást adni neked, csak szeretetet! Egyből elrohantak a közeli zongoraszalonba, és egy órán belül megírták minden idők egyik legismertebb slágerét, melyet a New York-i Les Ambassadeurs revüjében a csodálatos Adelaide Hall énekelt. Az „I Can't Give You Anything But Love, Baby" refrénjére már a székeken fegyelmezetten ülő közönség is ringatózni kezdett, egyelőre ki nem hallatszó módon, belső dúdolással követve a dallamot. Pillantások találkoztak, valóban a szeretet a legnagyobb ajándék! Ezt az oldott hangulatot a swing korszak egy újabb kedves, Armstrong, Billy Holiday, Sinatra és még sok legenda által ikonikussá vált szerelmi vallomása tovább fokozta. A Gerald Marks és Seymour Simons 1931-ben írta „All of Me" még a farmerek szívét is megdobogtatta, igaz, ehhez már Willie Nelson kellett! Mit csinálsz életed hátralévő részében? – tette fel a kérdést Krisztián társainak, és nevükben humorosan meg is válaszolta. Mivel előzőleg angolul megkérdezte a közönséget, ki nem beszél magyarul, suhogtak a kezek, így ezek a poénok is angolul hangzottak el. Kiderült Európa számos országából, sőt az Egyesült Államokból és Kanadából is látható többséget képviseltek a nézőtéren ülők, de Michel Legrand az 1969-es The Happy Ending című filmhez írt, eredeti dal kategóriában Oscar-díjra jelölt szerzeménye, a „What Are You Doing the Rest of Your Life?” Alan és Marilyn Bergman szövegével a jelentős kisebbségben lévő hazai táborban is értő fülekre talált. Végül a bossa nova és a swing után a dixieland is beköszönt, az egykor nálunk is fellépett Chris Barber Jazz Band minden koncertjén játszott „Bourbon Street Parade”, a legendás New Orleans-i dobos, Paul Barbarin 1949-ben írt szerzeménye zárta az első részt.

A második rész egy nagy klasszikussal indult, Joseph Kosma 1945-ben írt kompozíciója, az „Autumn Leaves” alighanem előkelő helyen végezne a világon legtöbbet játszott művek rangsorában. Az ismert dal a büféből visszatért közönségnek egyből közösségi élményt adott, a portugál tini lánynak ugyanúgy felcsillant a szeme, mint a feleségét gyengéden közelebb húzó éltesebb amerikai férfinek. A Jacques Prévert írta francia verset (Les Feuilles Mortes) az a Johnny Mercer ültette át angolra, akit Victor Schertzinger az 1942-es The Fleet's In című filmhez írt „Tangerine” dallamai is megihlettek. A latin szerelmes dal az Egyesült Államokban is népszerű lett, sokan próbálták egy pillanatra elfelejteni az éppen zajló második világháborút, és kicsit belefeledkezni a señorita táncába, együtt sóhajtva a caballeros-szokkal. Az érzelmeket lehetett még fokozni, Frank Churchill és Larry Morey világslágerét itt is párás szemmel fogadták, és aki eltalálta melyik filmben hangzott el a „Someday My Prince Will Come” megkaphatta Csapó Krisztián legutóbbi, „Kriz” című cd-jét. A helyes válasz, a „Snow White” egyből megérkezett, a cd amerikai tulajdonba került. Charlie Parker 1951-ben írt szerzeménye a „My Little Suede Shoes” szikárabb zenét hozott a bebop világából, amely után egy bossa nova, Antônio Carlos Jobim „How Insensitive” című dala újra az érzelmek húrjait hozta rezgésbe. A melankóliából Larry Shay, Mark Fisher és Joe Goodwin 1928-ban publikált „When You’re Smiling” című kompozíciója zökkentett ki, amely Krisztián felhívására közös éneklésbe torkollott. A közönség boldogan énekelte vele a refrént, és az arcokon maradtak a mosolyok Jobim újabb bossa nova dala, a „Corcovado” alatt is. Parker bebop „himnusza”, a Yardbird Suite” forró ritmusaira dobogtak a lábak, és a kezek is önkéntelenül kezdtek mozogni, majd a Doris Day énekelte „My Secret Love”, Sammy Fain és Paul Francis Webster az 1953-as Calamity Jane című filmhez írt dala volt a búcsúra tett kísérlet, ami természetesen sikertelen maradt, és jött a ráadás. Hála Parkernek, a „Billie’s Bounce” fergeteges szólói után a közönség is respektálta a végig nagy kedvvel játszó muzsikusokat, és nagy tapsok közepette engedte őket levonulni a színpadról.

Varga Tivadar a zenekar legfiatalabb tagja igazolta, hogy Diana Krall miért az ő trióját választotta a 2022-es VeszprémFest-en előzenekarának. Virtuozitása lenyűgözött mindenkit, hála a sorsnak, hogy klasszikus tanulmányai után megragadta a jazz világa. Gayer Ferenc és Weszely János adta a biztos alapokat ehhez a több irányba is kalandozó zenének, amelyben mindig otthon érezhettük magunkat a nézőtéren ülve, amelyre társaiknak a színpadon bátran lehetett építkezni. Csapó Krisztián amellett, hogy a jazz több kortárs irányvonalában, többek között a László Attila Fusion Circusban, és az ugyancsak fúziós KRIZ zenekarában, és a Budapest Jazz Club házi nagyzenekarában, a BJC Big Bandben is letette névjegyét. Ő az, aki el tudja adni a show-t, szellemes konferanszaival meg tudja fogni a közönséget, és mindemellett soha nem megy le bulvárba, felnőttként kezeli a nézőtéren ülőket, no persze zárójelben hozzátenném, hangszerén is fantasztikusan játszik, és jól énekel. Virtuozitás és alázat a zene szolgálatában, kiváló zenészekből álló, összeszokott zenekar, és a jó ízléssel szerkesztett műsor tette emlékezetessé az estet, és csalt önfeledt mosolyt arcunkra. 

Budapest Jazz Club 2024. április 6. 

Fotó: Somogyvári Péter