Néhányszor már sikerült eljutnom lemezfelvételekre, és mindannyiszor nagy élményt jelentett „ENSZ-megfigyelő”-ként csendesen követni a hermetizált stúdió sarkából, ahogyan megszületik a mű. Persze, a jazzben gyakori és igen kívánatos jelenség a koncertfelvétel, vagy az ehhez némileg hasonlítható stúdiókoncert is. A mai magyar jazz egyik legígéretesebb és legizgalmasabb formációja, a New Fossils itthon abszolút újszerű és formabontó kezdeményezéssel rukkolt elő: élő stúdió workshopot hirdetett meg, jelentsen ez a furcsa fogalom bármit is.

Mindig is utáltam a lövöldözéseket, ez alól csak a garantáltan humanista, emberre, állatra és növényekre egyaránt ártalmatlan üdvlövések jelentenek kivételt. Az Opus Jazz Clubban legutóbb végig úgy éreztem, hogy a koncert minden pillanatában nehéztüzérséggel soroznak, német militarista kifejezéssel élve „Dauerfeuer”-t kapok a képembe. Érdekes módon, a végén már fájt a kezem a ráadást követelő tapstól, de nem bántam.

Vannak pillanatok, amikor egy közösség tagjai egyszerre érezhetik a külvilágtól mentes hangulatot, a jó kedvet, az összetartást és az őszintén mosolygó társakat.

Először rendezte meg a Magyar Jazz Szövetség a Dandó Péter Basszusgitárversenyt. A döntőbe tíz kiváló jazzista jutott be. Külön örvendetes, hogy igaz, volt korhatár, de ennek ellenére nagyon fiatal volt a mezőny, 17 és 26 év közötti fiatalok jelentkeztek. Ez a saját hang megtalálásának időszaka.

Szerencsére szép számmal adódnak gyönyörű, emlékezetes pillanatok az életben, amikor jó értelemben megszűnik a külvilág. Hogy ilyenkor mi marad, vagy inkább mi lesz helyette, azt nem könnyű megfogalmazni. Az élmény lassan elönt mindent, mint a síkvízi áradás a nyárelőn és egyszer csak azt veszem észre, hogy az előre elgondoltaktól nagyon távolra kerültem. Ez az érzés gyakran előjön a repüléseim során és a koncertek egy részén is. Ilyenkor úgy érzem, egész szép a világunk.

A műfajok közti átjárás mindig is létezett, ugyanakkor gyakran bizonyul vékony jégnek a nagy kavargatás. Általában akkor van baj, ha ezt az átjárást hiteltelenül teszik. Rút anyagiak, ihlettelenség, olcsón megszerezni kívánt hírnév mind kihallatszik a műfajmixet meglovagolók műveiből.
No, de mi van akkor, ha két stílust arra illetékes művészek tökéletesen összepárosítanak? Nos, akkor úgy hallgatjuk végig a koncertet, illetve úgy megyünk haza utána, hogy még napokig kellemesen zsong a fejünk az átélt gyönyörűségektől.

Mindig izgalmas játék egy általam eddig nem ismert zenekart elhelyezni a térképen, még mielőtt meghallgattam volna őket. Erős prekoncepcióval próbálom elképzelni, vajon mi lesz? Dixieland vagy free?

Minden relatív, így az évszámok is. A tizenhét zsenge kor egy embernek, matuzsálemi idő a jelenkor kultúrának nem kedvező körülményei között. A BJC – komoly nehézségek árán – eddig sikerrel vette az akadályokat és a jazzkedvelők örömére naponta jobbnál jobb koncertekkel vár bennünket.

2025. január 3-án a Harmónia Jazzműhely és a Budapest Jazz Club sok éve működő közös rendezvénysorozatának ez évi első koncertje előtt került sor egy újonnan alapított kitüntetés, a MagyarJazz Díj első átadására.

Még szerencse, hogy nem az elátkozott klikkvadászatra hajtok mostanában, mert akkor a címből simán kihagyhattam volna a szellemet, így biztosan sokan rákattintottak volna erre a tudósításra. De maradjunk a valóságban. Dorogon, a muzikalitásáról nevezetes városkában „Jazz Hole” néven igazi jazzklub nyílt a közelmúltban.

A változatosság nemcsak a mondás szerint gyönyörködtet, hanem a való élet különböző területein, így a zenehallgatáskor is érvényes. A modern jazz elmúlt hetven évéből hatalmas a választék, és mindig kellemes érzés végigvenni, hogy a pillanatnyi hangulatom, a napállás, meg az egyéb körülmények hatására melyik korból, stílusból válasszak aznapi kedvencet.

Általában jó és praktikus dolog az évfordulós alkalmak különböző eseményekkel való társítása. Ennek a szép gondolatnak az alapváltozata, miszerint „megkaptam a pénzt, irány a kocsma”, de persze szép számmal idézhetnék ennél szofisztikáltabb megközelítéseket is. Az emberek nagy része szeret ünnepelni és így emlékezetessé tenni az adott pillanatot. Ezúttal egy nagyszerű koncert született az évforduló nyomdokvízén. Azaz, dehogy koncert, inkább egy egész jazzfesztivál.

Bezárt a budapesti iF Café, a folyamatnak nem látszik a vége.

Csak hogy klasszikusokat idézzek, Gyémánt Bálint mondta itt a jazz.hu-n a Pat Metheny koncert utáni figyelemre méltó interjúban, hogy a művészet elsődleges célja sosem a szórakoztatás, hanem érzelmek kiváltása. Nehéz lenne ennél esszenciálisabban megválaszolni ezt az örök kérdést, amelyet bizonyára valamennyi művészetet kedvelő ember föltesz magának, ha éppen olyanja van. Az elmúlt szombat éjszaka a koncert után úgy szédültem ki a Jedermannból, hogy akár a fenti örökbecsű mondás is eszembe juthatott volna, ha éppen gondolkodóképes állapotban vagyok.

Egy pilóta mesélte, hogy gyermekkorában nem messze laktak az egyik reptértől. Őt már akkor érdekelte a repülés, mire az ismerősei azt tanácsolták neki, hogy csak menjen ki a reptérre valamelyik hétvégi üzemnapon, és ha a pilóták meglátják, hogy ott álldogál érdeklődve, akkor biztosan megszánja valamelyikük és elviszi repülni egy körre. Az illető pontosan ezt tette, több alkalommal is ott ácsingózott a felszállásra készülők mellett, de soha senki nem szólt neki, hogy gyere, ülj be a repülőgépbe, kóstold meg, milyen a világ fölülről. Így csak jóval később, évek múltán kanyarodott a sorsa ismét a repülés világa felé.

Szép dolog a nyugalmi állapot, de olyan sajnos csak a fizika tankönyvek példáiban szerepel szigorúan csak elméleti fogalomként, a gyakorlati életben nem létezik ez a kényelmesnek tűnő helyzet. Ha viszont már minden mozgásban van, így a művészet sem marad ki a nagy körforgásból. Stílusok, irányzatok röpködnek, és az alkotó művészek közt ugyancsak jelen van egy további, előre haladó mozgás: a következő generáció érkezése. A fiatalok hol észrevétlenül, mint a törökök anno Budavárnál, egyszer csak „hoppá, ott vannak”, máskor meg nagy zajjal berúgják az ajtót, hadd legyen világos mindenkinek, mi az ábra mostantól itten.

Sok van, mi összenőtt. Jók, rosszak, de összetartoznak, mint Hacsek és Sajó, vagy szakági példával élve Miles Davis és a cizellált szemantikai attitűdök. Bizonyos szempontból hasonló dolog a zene és a tánc kapcsolata is, azzal a különbséggel, hogy zenét önmagában is lehet élvezni, de zene nélkül a tánc már nem annyira kellemes tevékenység.

Még gyermekkoromban kezembe akadt néhány könyv, amelyek régi, méltán nagy zeneszerzők életéről szóltak. Bizonyos szempontból hasznos volt, hogy egy részüket elolvastam, talán akkor szereztem a toleranciámat és az immunitásomat néhány dologgal kapcsolatban. Ezek a bűn rossz könyvek többnyire azt sugallták, hogy az illető zeneszerzők mind Jeanne d’ Arc-ba oltott sótlan aszkéták voltak, mindenféle olyan emberi tulajdonságoktól mentesen, amelyektől az ezekben az írásokban ábrázolt papírmasé figurák hirtelen igazán hús-vér emberré váltak volna, természetesen a művektől függetlenül, mert azok úgy jók, ahogy vannak.

„Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs csodálatosabb” állapította meg Szophoklész úgy 2466 évvel ezelőtt. Nem ismerem e gondolat keletkezésének pontos körülményeit, de könnyen lehet, hogy korának valamelyik jazzkoncertje után véste kőbe kalapáccsal és vésővel ezt a – bizonyos korlátokkal - mai napig érvényes aranyköpést.

Ott áll, illetve ül hét ember a színpadon, talpig csokornyakkendőben. Két zenész túlnyomásos levegőt juttat a hangszereikbe, további ketten birizgálják azokat, a három maradék muzsikus meg össze-vissza ütögeti a magáét. A közönség pedig még élvezi is mindezt. Nevetnek, együtt énekelnek a zenekarral, vastaps a végén.

Minden elhangzik, köztük az is, hogy nincs elég jazzkoncert Magyarországon. Máskor meg hirtelen annyi jazz esemény dől ránk, hogy úgy kell félreugrálnunk előlük, mint annak idején a piros hetes elől a reggeli Felszab’ téren.

Amikor a jazz.hu programajánlójában hírét vettem, hogy Budapesten, a Gellérthegyi Gruber József víztároló tetején hajnali ötkor kezdenek – nem ébresztő jelleggel - szabadtéri koncertet, azonnal tudtam, hogy ezt az eseményt nem szabad kihagynom. Elég sok helyszínen hallgattam már különböző koncerteket, de ez a bátor és egyedi kezdeményezés azonnal felcsigázta a fantáziámat, így szombat hajnalban 04:10-kor autóba ültem és a szemerkélő esőben elindultam a Gellérthegy felé.