Herbie Hancock nagy ötlete, a Nemzetközi Jazznap vitán felül bizonyított, világszerte jobbnál jobb koncertek hangzanak el a legkülönfélébb helyszíneken, a legelegánsabb koncerttermektől a legszakadtabb kültelki jazzklubokig, vagy még azokon túl is.

A Müpa – néhány más intézménnyel, fesztivállal, jazzklubbal együtt - már évek óta példamutató módon részt vállal a jazznap sikerében, így volt ez idén is. A február elején megrendezett – immár szerencsére szokásosnak mondható – Jazz Showcase-en színpadra lépett tehetséges fiatal zenészek szakmai jutalomként lehetőséget kaptak egy újabb önálló koncertre a Müpa Fesztiválszínházban, nevezetesen a Nemzetközi Jazznapon. Ráadásul, betartva az erre az alkalomra elvárt ingyenes belépést, így hóvihar és hurrikán hiányában már semmi sem tántoríthatta el a jazzre fogékony, vagy újoncként kíváncsi közönséget.

Az estén két fiatal, erejének teljében muzsikáló zenekar játszott egyenként jó egy órát, majd egy már befutott, az alkotói tehetséget, kreativitást és a mindebből kisarjadó zenét már réges-régen nem megkérdőjelezhető együttes koronázta meg a Müpa jazznapi koncertjét.

Nézzük sorban. A Showcase után, ahol mind igazi, komoly szakmai zsűri, valamint a közönség is szavazhatott az idei „legjobbakra”, volt két zenekar, akik annyi elismerést kaptak, hogy kis túlzással pótkocsis kamionnal kellett hazacipelniük a sok koncertmeghívást itthonra és külföldre is.
Ha jól számoltam, mind a Négyessy Barnabás Quartet, mind pedig a Horváth Szabolcs Quartet 4-4 díjjal, illetve koncertmeghívással a hangszertokjaikban térhetett haza a díjkiosztó ünnepség után. 

A Jazznapon Négyessy Barnáék játszottak először, 17:30-kor kezdődött a koncert. Sajnos, erősen foghíjas nézőtér előtt léptek fel, úgy látszik, a kulturális fogszuvasodást és az ebből következő foghiányt még nem sikerült megelőzni a jazzt terjesztő illetékeseknek, de azért látszik, hogy már dolgoznak rajta. 

Négyessy Barnáék a Showcase-hez képest némileg más programot játszottak ezen az estén. Amikor a 2024-es Babos Gitárversenyen először hallottam Barnát játszani, azonnal megjegyeztem a nevét, hogy őrá figyelnem kell majd a jövőben. Más utat választott, mint a fiatal gitárosok többsége, már akkor kiérlelőben lévő, határozottan egyéni hangja volt és nem állt be a nagy mainstream gitárvarázslók követői közé, hanem inkább más, de ugyanolyan nagy gitárvarázslók hatásaiból épített magának zenei világot. 

Gyönyörű, visszafogott, dallamos, meghitt harmóniákban dúskáló, nagyívű zene szólalt meg a színpadon ezúttal is, nem okozott gondot elmerülni ebben a világban. Az egész zenekar nagyon egységesen szólt, megérdemelték volna a telt házat. A zenéhez ugyan semmi köze nincs, de azért elmondanám, nem volt egyszerű feladat azt a Planck-időnyi 10⁻⁴⁴ másodpercet elkapni, amikor is Barna arca látszik a fényképeken és Szemérmetes Erzsókként nem rejti a baseballsapka arcfelismerő kamerákat hatástalanító álcája mögé. Adunk a píárnak, csak nem úgy… 

Négyessy Barnabás Quartet, azaz időnként Quintet
Négyessy Barnabás – gitár
Lachegyi Máté – zongora
Barakonyi Brúnó – nagybőgő
Fábry Adonisz – dob
Banyó Bálint - villanyzongora

A másodikként színpadra lépő Horváth Szabolcs Quartet is megér egy misét. Szabit, illetve Szabiékat szerencsére gyakrabban hallottam az elmúlt két évben különböző koncerteken. Most azon túl, hogy Horváth Szabi (első MagyarJazz-díjas) fantasztikus tehetségű zenész és zongorista ennek minden pozitív hozadékával együtt, az egész quarteten érződik, hogy ők maguk is tisztában vannak azzal, hogy nagyon tudnak zenélni, és ennek folyamodványaként egyre inkább kezdik feszegetni a zenei világuk határait. Tényleg, négy totál különböző karakter, akik külön-külön is életveszélyesek, de együtt aztán végképp. Itt van például a manapság szinte valamennyi jazz-zenekar által kihagyhatatlan Wayne Shorter szám, a Footprints (szigorúan komoly bennfentesek számára: Fut a herceg). Szabiék fogták magukat, a nyílt színen nekiálltak és felboncolták a számot. Igen, feltrancsírozták, ízekre szedték, kizsigerelték, megnyúzták, megmetszették, divatbolondoknak: „szasszon vágták” és még írhatnék további, vértől csöpögő szakkifejezéseket. A közönség térdig járt a némileg feltuningolt harmóniazuhatagban. Egy dolgot nem tettek, pedig az is benne van ilyenkor a pakliban: nem kasztrálták a számot. A tényleg minden ízében átalakított örökzöld ugyanis így is tündökölt, hiába nyomták egy részében rockosan, máskor meg teljesen másként, a végeredmény bizsergető volt, nagyot szólt. Szabi mostanában a zongora tetejére pakolt szintetizátort is idomítja, jópofa frázisokat nyom érdekes hangszínekkel. 

Szabi saját kompozíciói is bőven színpadképesek, a „Chili”, a „Zuzmó” és a „Skandináv utazás” mind jó zene. Külön megjegyzendő, hogy a „Zuzmó” (Szabi macskája) Korbeli Ferit is rendesen megihlette. Majd megkérdezem tőle legközelebb, hogy netán megkarmolta-e (már a Zuzmó a Ferit, nem pedig fordítva, mielőtt valaki rosszra gondolna), ugyanis a múltkori Harmónia Jazzműhely - BJC koncerten olyan panaszosan nyávogtatta (ezúttal Feri és nem a Zuzmó) a gitárját, hogy nem lehetett másra gondolni, mint egy vérfarkas macsekkal megesett interakcióra. A Müpában Feri kicsit visszafogta magát a nyávogást illetően, de a gitárjátéka ettől függetlenül rengeteget fejlődött az elmúlt két évben, sokkal bátrabban, nyitottabban játszik, mint régebben, ezért is jó egy ilyen közösség, ahol tényleg rá van kényszerítve az ember a benne lakozó kreativitásának a folyamatos riadókészültségben tartásához. 

Fazekas Tomi sok zenekarban nyomja mostanában. Mindenkit megértek, aki elhívja, mert nagyon jó dobol ám. Szenzibilisen, ugyanakkor vibrálóan, izgalmasan kíséri, vagy űzi a többieket, kiválóan alkalmazkodik a különböző stílusokhoz, amiket játszanak. 

Vörös Zsolt pedig már most ott tart, hogy tehetségben és tudásban feliratkozott a magyarországi basszusgitározást meghatározó nagy öregek mellé, úgy játszik, ahogyan csak kevesen tudnak mifelénk. Zsolti játékán is ugyanazt érzem, amit a komplett Horváth Szabolcs Quartetről írtam az előbb, miszerint nagyon jó hallani, hogy most már ő is tisztában van vele, hogy mit tud alkotni együtt a fejével és a hangszerrel. És ahogyan Zsolti szvingel, valahol az a modern jazz, ugyanakkor kegyetlenül dögösen nyomja, ha beindul a zenekar, majd’ elszállnak mind. 

Horváth Szabolcs Quartet
Horváth Szabolcs – zongora, szintetizátor
Korbeli Ferenc – gitár
Vörös Zsolt – basszusgitár
Fazekas tamás – dob

A Müpa koncert méltó zárásaként a Tzumo Gypsy Dreams játszott egy teljes koncertet. Tzumo igazi nagyágyúkból válogatta össze a zenekart, ennek megfelelően szóltak is mindvégig, ütött a műsor, az ekkorra már majdnem telt háznyi közönség is zajos ünneplésben részesítette az együttest, illetve a produkciót.
Tzumo játszhat bármit, az mind gyönyörű és bármikor hallgatható, és ahogyan ezúttal is megszólaltak, azt lemezre kellett volna venni. A szólisták jobbnál jobb improvizációkkal kápráztattak, a ritmusszekció – élén a világklasszis Németh Ferivel – sziporkázott.

A koncert végén egy rendkívül szimpatikus, nagyvonalú gesztussal Tzumo színpadra hívta Horváth Szabit és Négyessy Barnát egy közös zenélésre. És ha már Herbie Hancock egyik zenei gyermekén, a Nemzetközi Jazznapon voltunk, akkor Tzumo, Herbie Hancock méltó tanítványaként előhúzta a képzeletbeli cilinderből Herbie Hancock másik zenei gyermekét, a „Chameleon” című örökzöldet és amolyan igazi nagybetűs jam sessionként ezzel fejezték be ezt a fantasztikus estét a Müpában. 

Tzumo Gypsy Dreams
Oláh Tzumo Árpád – zongora, szintetizátor
Pozsár Eszter – fuvola, bansuri
Bacsó Kristóf – tenor & szopránszaxofon
Szabó Gabriella – ének
Lakatos Pecek Krisztián – nagybőgő
Németh Ferenc – dob
Czibere József – ütőhangszerek 

Vendégként:
Horváth Szabolcs – zongora
Négyessy Barnabás – gitár

A Müpában ugyan vége volt a koncertnek, de az idő fiatal volt még - legalábbis jazzereknek - ezért fogtam magam és áthajtottam a Duna partján kicsit arrébb lévő Jedermannba, ahol ezúttal az ekkortájt induló legnagyobb magyarországi nemzetközi jazzfesztivál, a grandiózus JazzFest Budapest keretén belül egy fülledt, zúzós jam sessionbe ütköztem. A számomra nagyon szimpatikus Jedermann ezúttal is zsúfolásig megtelt, nagy örömömre rengeteg zenészt is láttam a közönség soraiban, amúgy ez lenne a dolgok rendje ezeken a koncerteken. A zenekar olyan túlfűtötten nyomta, mintha az életükért játszottak volna. Nagy tűzzel, meglehetősen szabadon játszottak, amolyan free-féle zúzást hallott a közönség, de minden porcikájukban emészthetőek voltak az elhangzottak. A Jedermann megint hozta magát: még nem hallottam rossz koncertet itt. 

Turul Blast Jam
Cseke Dániel – tenor & szopránszaxofon
Ajtai Péter – nagybőgő
Porteleki Áron – dob

És még csak alig múlt 23 óra, rögtön átgondoltam, hol játszanak még jazzt a környéken. A BJC alapvető és természetes választás ilyenkor is, de az esti „rendes” koncertet sajnos már lekéstem, pedig itt is igazi All Stars zenekar játszott, nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam időgép, de hát ezúttal otthon felejtettem a nagy rohanásban.
Azért jazz szerencsére maradt még erre az estére. A BJC előtti flaszteren válogatott jazzerek bagóztak testületileg, vagy akik éppen nem voltak akut nikotinisták, szokás szerint, szolidaritásból legalább együtt lógtak velük, részint az esti koncertről, részben pedig az ezután induló jam részvevőiként. 

Fantasztikusan jó hangulatú, vidám beszélgetésbe csöppentem, készültek igazi, spontán csoportképek, aztán irány a BJC Galéria, mert indult a – legalább is számomra az estét záró – jam session. 

A BJC-s „utcai válogatott” csapat:
Álló sor: Bangó Adrienne, Lakatos Pecek Krisztián, Baranyi Benjámin, Lakatos Soso Sándor, Suke Sándor, Éles Máté, Csikó Dávid, Egri Nóra
Ülnek a nagyurak: ifj. Szakcsi Lakatos Béla, Balázs Elemér

A jamen is nagyjából ők játszottak, valamint Papp Mátyás harsonázott, Tálas Áron zongorázott. Még voltak további jazzisták itt is szép számmal, de a buli végét már nem vártam meg, hajnalban indulnom kellett valahová. A „Lullaby of Broadway” szövege szerint, amikor a Broadway-bébik „Jó éjszakát” kívánnak, akkor már hajnal van, a manhattani csajok meg amúgy sem alszanak jól hajnalig. Na, ezek után elindultam a Broadway-re nem tudom, mennyire hasonlító Hollán Ernő utcán a lámpafüzérek láncát követve, valamerre. Jó este volt, nagy zenékkel, de otthon már nem kellett a Broadway altatódalát hallgatnom, hogy kicsekkoljak az ébrenlétből az álomvilágba pár órára. Nem tudom, más hogy van vele, én rengeteget álmodom, főleg repülésről, de zenéről is. És ha ilyen sokszólamúságot generál a Hollywoodtól igen távol eső privát álomgyáram, akkor mindig jól ébredek másnap.

Budapest, Nemzetközi Jazznap, 2025. április 30.

Fotók: Sztraka Ferenc