fbpx

A nagy elődök - 42. rész

2023. július 26.

A Nagy Elődök c. sorozatban Pallai Péter remélhetően közérthető szövegekkel és youtube illusztrációkkal mutatja be a jazztörténet stílusformáló szólistáit a különböző hangszereken (zongorával kezdve) a kezdetektől egészen a 70-es évekig. Olyanok is szerepelnek az összeállításokban akiket elkerült a világhír, noha megérdemelték volna.  A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Ez a fejezet a hatvanas-hetvenes évek avantgárdjával foglalkozik és a zene nem mindenkinek lesz a kenyere. Lesznek roppant hosszú felvételek is, amelyeket természetesen nem köteles az olvasó végig hallgatni.

– Klarinétosok II. (Swing korszak)

Lehet, hogy ebben a részben aránytalanul sok felvétel szerepel. Ennek az egyszerű oka az, hogy a youtube-on sikerült több, egészen ritkaságszámba menő felvételt is felfedezni, amelyet esetleg a kedves olvasó is szívesen hallgatna/nézne.

 

1)  MOUND CITY BLUE BLOWERS: Hello Lola (1929)

Elsőként egy olyan klarinétossal foglalkoznék, aki, noha a swing korszakban nőtte ki magát, valójában nem nevezhető swing-klarinétosnak. Pee Wee Russell tónusát, időzítését, rögtönzéseinek felépítését tekintve teljesen egyedi zenész volt. Szokatlan fordulatait csak Lester Youngéhoz tudom hasonlítani abból a korszakból.
Az első példa játékából egy olyan egyáltalán nem felkapott együttesben készült, amelyben három, később világhírre szert tett zenész szerepelt Russell mellett. Ráadásul a csapat faji szempontból vegyes volt, ami 1929-ben még stúdiófelvételeken is ritkaságszámba ment. Magával az együttes vezetőjével, a kazoon, vagyis fésűre feszített zsírpapíron játszó Red McKenzie-vel nem nagyon foglalkozik az utókor. Az ő szólóját követi Russellé, utána a tenorszaxofonon a hangszer alapító atyja, Coleman Hawkins jön, majd harsonán minden idők legnépszerűbb tánczenekar vezetőjét, az akkor még jazzt játszó Glenn Millert halljuk. A dobos Gene Krupa.

2)  BUD FREEMAN: Sunday (1939)

Russell játékában itt még érezhető New Orleans ritmikája és dallamképzése is. Hallgassuk meg egy nyúlfarknyi szólóját tíz évvel később, amikor a tenorszaxofont, nagyjából Hawkins-szal egyidőben szólóhangszerré formáló Bud Freeman zenekarában játszott. Ez egy, a dixieland és a swing határmezsgyéjén működő, roppant hangulatos együttes volt. Russell kicsit sírós tónusú szólója felfogásában már modernebb, mint az előtte hallott Freemané vagy az őt követő kornettista Max Kaminskyé.

3)  HENRY RED ALLEN: Wild man blues (1957)

Russell a hagyományos zenészek körében érezte magát otthon, de valahogy mindig úgy játszott közöttük, hogy kilógott a sorból. Többen azzal vádolták, hogy más időzónában élt, mint a ritmusszekció, pedig csak a fejében volt előrébb, mint kevésbé fantáziadús vádlói. Hogy mennyire nem volt igazuk, bizonyítja a következő „all-star” felvétel, ahol a New Orleans-i „nagy öregek” egyike, Henry Red Allen trombitál, Hawkins szaxofonozik, Russell klarinétozik, az Ellington zenekar egykori sztárja, Rex Stewart a kornettista, és Jo Jones dobol.

4)  PEE WEE RUSSELL & MARSHALL BROWN: Turnaround (1963)

Coleman Hawkins mondta Russell játékáról: „Harminc éve hallgatom azokat a fura hangokat, amiket játszik. Russell mindig azt gondolta, hogy hamisan fúj, de egyáltalán nem volt hamis, csak „way out” (értelmi fordításban: radikálisan más, de nagyon jó), csak ez a kifejezés akkor még nem létezett.” Ezért nem volt gond neki 1963-ban a harsonás Marshall Brown társaságában Ornette Coleman szerzeményét játszani, se nem régimódi, sem pedig avantgárd, hanem a saját stílusában.

5)  BEN POLLACK & HIS CALIFORNIANS: He’s the last word (1926)

Russell akár termékenyebb, akár híresebb is lehetett volna, ha súlyos alkoholizmusa nem szab korlátot életének és kreativitásának.
A swing korszak leghíresebb klarinétosa a „swing királyának” kikiáltott, józan életmódot folytató, klasszikus képzettségű Benny Goodman lett. Az Oroszországból bevándorolt szegény chicagói zsidó szabó fia Ben Pollack zenekarában tűnt fel először. Első, lemezen hallható szólója a következő felvételről való. (1’47”-nél kezdődik, előtte sok mindent át kell szenvedni.)

6)  BENNY GOODMAN’S BOYS:  Jungle blues  (1928)

Technikában már akkor sem volt hiány. Két évvel később saját zenekara élén halljuk, amellyel kifejezetten blues beütésű, kicsit Ellingtonékra is hajazó zenét játszik, maga mögött hagyva Ben Pollackék szalonzenéjét.

 

 

 

7)  BENNY GOODMAN & HIS ORCHESTRA: King Porter Stomp (1935)

A Goodman zenekar 1935-ben vált híressé, amikor a Los Angeles-i Palomar táncteremben táncolni kezdett és a szó szoros értelmében megvadult a fiatal közönség a keleti partról érkező, ismeretlen zenekar hallatán. Ettől a koncerttől számítják a swing korszak kezdetét. Goodman „megfeketítette” a fehér tánczenekarok hangzását, ami annál is könnyebben ment, mert jó füle volt ahhoz, hogy meghallja a zenei lehetőségeket az egészen kiváló, de üzleti és menedzsment szempontból reménytelen fekete zenekarvezető, Fletcher Henderson muzsikájában. Amikor Henderson zenekara felbomlott, Goodman megvette tőle egy csomó szám hangszerelését, egyebek közt ezét:

 

8)  BENNY GOODMAN QUARTET: Dizzy spells (1938)

Goodman csodálatos klarinétos volt, szédületes technikával, gyönyörű tónussal, technikailag minden idők egyik legnagyobbika, de a harmincas években még óriási érzéssel is játszott. A másik kiemelkedő szólista, akit itt hallhattunk, a trombitás Bunny Berigan volt. De mielőtt még azt a benyomást kelteném, hogy Goodman élősködött a fekete zenei hagyományon, jelzem: ő volt az elsők között, aki kvartettben és trióban közönség előtt fekete zenészekkel együtt játszott. Kvartettje a kamarajazz egyik első mérföldkövének számít.
Klarinéton Benny Goodman, vibrafonon Lionel Hampton, zongorán Teddy Wilson és a dobon Gene Krupa.

 

9)  FRANKIE TRUMBAUER & HIS ORCHESTRA:  Troubled (1934)

Goodman nagy vetélytársa klarinétosként és zenekarvezetőként egyaránt egy másik, szintén orosz zsidó származású zenész, Artie Shaw volt. Ő kicsit később került a közönség látókörébe. Itt még a szaxofonos Frankie Trumbauer zenekarában halljuk, Frankie-vel és a már említett Bunny Berigannel a frontvonalban.

 

 

10)  ARTIE SHAW: Nightmare (1938)

Shaw esetében is nagyszerű volt a technika, de saját zenekara élén már zeneileg ambiciózusabbnak bizonyult Goodmannél. „Nightmare” (Rémálom) c. szerzeménye, hangszerelését tekintve már a negyvenes évek progresszív irányzata felé kacsintgat. Klarinétjátéka is talán érzelmesebb volt Goodmanénél.

 

11)  ARTIE SHAW: Traffic jam (1939)

Shaw összetett karakter volt, bonyolult ember. Filmsztár külsőjének és nyughatatlan természetének köszönhetően kilencszer házasodott. A feleségek között négy hollywoodi filmcsillag szerepelt. Nem csoda, hogy játékfilmekben is helyet talált zenekarával. A felvételen látható dobos a fiatal Buddy Rich. (Ez a változat nem található a Spotifyon)

 

12)  ARTIE SHAW: Concerto for clarinet (1940)

Shaw valójában nem tudta, hogy mit akar elérni zeneileg. Sikere csúcsán annyira megriadt az általa kiváltott közönséghisztériától, hogy az egyik koncert szünetében egyszerűen faképnél hagyta a zenekart és a közönséget, és eltűnt Mexikóba. Utána még visszatért, sikert sikerre halmozott, de ő maga elégedetlen maradt. Shaw talán még Stan Kenton előtt gondolkodott a jazz és a klasszikus zene ötvözésén, de ehhez Goodman adottságai jobban illettek volna. (Ez a változat nem található a Spotifyon)

 

 

 

Folyt. köv.

 

Fotó: youtube, Wikipédia

 

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005