fbpx

Dave McMurray – Grateful Deadication

2021. október 17.

Magyarországon nem számíthat akkora visszhangra ez a lemez, mint Amerikában, mégpedig azért, mert hazánkban alig-alig ismert az alapanyag, melyből McMurray, az öblös hangú tenorszaxofonos (egyesek szerint Grover Washington Jr. avatárja) dolgozott.

Nálunk, ahol sosem alakulhatott ki olyasféle generációs ellenkultúra, mint az amerikai hippimozgalom, a San Francisco-i acid rock koronázatlan királyai, magyarán a Grateful Dead együttes, csupán távoli legenda maradtak. Zenéjük, melyet a maga sokféleségében a szinte lemezről lemezre megújuló David Bowie változékony oeuvre-jéhez hasonlíthatunk, kanyargós, harmincéves pályaívet rajzolt, melynek az együttes vezetője, Jerry Garcia gitáros-énekes halála vetett véget. Ekkor a zenekar még élő tagjai egy sajtókonferencián bejelentették, Garciával együtt a zenekar nevét is eltemetik. Később egy kivétellel mind szólókarrierrel próbálkoztak.

A Dead (ahogy híveik nevezik őket a mai napig) magyarországi visszhangtalanságával ellentétben az Egyesült Államokban még napjainkban is van bizonyos kultuszuk; huszonhat évvel ezelőtt pedig, amikor a kései Dead frissen élt a rockrajongók emlékezetében, a Garciát gyászolók száma vetekedett az Elvis Presley-t búcsúztató tömeg létszámával. Úgyhogy a McMurray-albumon felcsendülő számok, bármennyire átértelmezettek is, nosztalgikusan visszhangzanak a mai hetvenévesek generációjának fülében, főképp azokéban, akik ifjúkorukban még élőben láthatták-hallhatták a csapatot. S hogy az egykori hippik bálványainak zenéje milyen megtermékenyítően hathat a mai kortárs fekete jazzistákra, azt már a McMurray CD-je előtt negyed századdal megjelent Dark Star is bizonyította: ezen a régebbi albumon a David Murray Octet állított emléket a Grateful Deadnek, villámgyorsan reagálva Garcia 1995-ben bekövetkezett halálára. S arra szintén érdemes odafigyelnünk, hogy a feldolgozók teljesen más kulturális közegből érkeztek; sokkal több szállal kötődtek a free jazzhez (Murray) vagy a detroiti funky diszkóhagyományhoz (McMurray), mint a nyugati parti acid rockhoz.

E rock-alapanyag, bár első hallásra merész kezdeményezésnek tűnik egy efféle zenei program megalkotása, könnyedén idomul a jazzes arrangement-okhoz, akárcsak a Beatles repertoárja a megszámlálhatatlan jazz feldolgozó kezében. A GD muzsikájának képlékenységét Don Was, a Blue Note kiadó jelenlegi elnöke (maga is maholnap 70 esztendős) nyilván pontosan ismerte, hiszen tagja a régi bandából ismert Bob Weir gitáros Wolf Bros nevű csapatának, McMurray-t pedig még a 80-as évek elejéről ismeri, amikor a szaxofonos (akkor épp basszusgitárosként) csatlakozott a részben Was által alapított Was (Not Was) funky társuláshoz. Majd 2018-ban ismét együtt játszhattak egy San Francisco-i fesztiválon, ahol Bob Weir vendégjátékával előadták a GD Days Between című szerzeményét. E különleges darab (furcsa ütemképleteivel és a rockban szokatlan hosszú formáival) annyira megragadta McMurray fantáziáját, hogy évekig tanulmányozta Garcia együttesének munkásságát, s most mi is részesülhetünk e kutatás eredményeiből. A fekete muzsikus a GD kezdeti iőszakától egészen a 80-as évekig pásztázza az életművet, így helyeződik egymás mellé a Dark Star és a Touch of Grey.

McMurray alapos kutatómunkát végzett: átbúvárolta a Dead-életművet, és egyszerre csak egyetlen szám feldolgozásával foglalkozott. Választásaiban leginkább a GD „nagy évtizedére”, a 70-es évekre koncentrált, de a talán legismertebb lemezeket (Workingman’s Dead, American Beauty) félretette. Elsőként a korai Dark Start vette lemezre, egy olyan dalt, melyet már az introról felismer mindenki, aki járatos a GD zenéjében, aki meg nem, az is felfigyel rá. Kedves repertoárdarabja volt ez Garcia csapatának, egy-egy koncerten 20-30 perces változatban játszották. McMurray verziója ugyan sokkal rövidebb, de meglepően hű az eredetihez, ugyanakkor a feldolgozás új zenei ötletekkel dúsul. A darab ütősök dominálta középrésze ragad magával elsősorban. McMurray zenekarának tálalásában a nyugati parti acid rock számokból többször detroiti groove-ok sarjadnak, s ha valaki netán nem hinne a fülének, a hátsó borítón még egy eligazító sort is olvashat a vonalkód fölött: A Detroit Thang.

A szaxofonos víziója szerint a feldolgozás ne térjen el túlságosan az eredetitől, s amikor a vokális darabból instrumentális válik, akkor is a szólóhangszernek általában az énekes szólamát kell hoznia. A Fire on the Mountain az első példa erre az albumon. Sajnos (vagy nem, ízlés dolga) a témákhoz való túlzott hűség azt eredményezi, hogy McMurray lemeze gyakran kelti valamiféle kortárs, fúvósokkal kiegészített rocklemez benyomását. Nem csoda: a szaxofonos szinte valamennyi fontos szórakoztató zenei stílusban otthonosan mozog - soul, reggae, rock, funk egyaránt jól ismert idióma a számára, bár természetesen jazz-zenésznek tekinti magát. Ezzel magyarázható az album stiláris sokfélesége is. Az Estimated Prophet például itt enyhe reggae fűszerezést kap; az Eyes of the World detroiti Motown-vibe-bal gazdagodik, hangszerelése alapján akár egy Marvin Gaye-lemezen is szólhatna. Az 1969-es Live/Dead lemezről kiválasztott tizenegy ütemes The Eleven egy harmadik féle, afro-karibi vagy calypso ízesítést kap a szám második felében. A kései, az MTV műsorán is szerepeltetett Touch of Grey pedig kortárs philadelphiai R&B-hangzással egészül ki. Ez az egy szám mind vokális, mind pedig instrumentális változatban rákerült a lemezre – az utóbbi rövidebb, de gyorsabb tempójú. A vokálisban a detroiti Herschel Boone-t hallhatjuk. És a blues se hiányozhat a gyűjteményből. Lehet, hogy McMurray is osztja Etta James nézetét, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy a Dead „a legjobb blueszenekar a földkerekségen”. Természetesen a Loser című darabról van szó, mely eredetileg egy Garcia-szólólemezen bukkant fel. Most a szintén detroiti Bettye LaVette énekli – több klasszissal jobb hangon Garciánál. Míg a rockénekes interpretációjában népdalszerű, itt kifejezetten bluesos a dal felfogása.

Értékelhetjük úgy is e gyűjteményt, mint gazdag kincsesbányát, ahol minden hallgató találhat valami kedvére valót. De felfoghatjuk a határozottan populáris fordulatot vett Blue Note új kiadáspolitikája friss gyümölcsének is. Ha ilyen füllel hallgatjuk e jazzes programot, ismét elgondolkodhatunk azon, vajon a patinás lemezkiadó jó irányba tart-e azzal, hogy mind több kiadványa sorolható inkább valamelyik popzenei regiszterbe.

 

Blue Note, 2021

 

  1. Fire On The Mountain
  2. Dark Star
  3. Loser (Bettye LaVette & Bob Weir and Wolf Bros)
  4. Estimated Prophet
  5. Eyes Of The World
  6. The Eleven
  7. Touch Of Grey (Herschel Boone)
  8. Touch Of Grey (Instrumentális)
  9. Franklin’s Tower
  10. The Music Never Stopped

 

Közreműködik:

Dave McMurray: tenorszaxofon, baritonszaxofon, fuvola, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
Larry Fratangelo, Sowande Keita: ütőhangszerek
Luis Resto: zongora
Maurice O'Neal: orgona, billentyűs hangszerek
Jeff Chimenti: billentyűs hangszerek
Wayne Gerard, Bob Weir, Greg Leisz: gitár
Jeff Canady, Jay Lane: dob
Ibrahim Jones, Don Was: bőgő, basszusgitár
Bettye LaVette, Herschel Boone: ének
 

 

  

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
13
14
16
17
18
20
21
22
23
24
26
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005