Nálunk, ahol sosem alakulhatott ki olyasféle generációs ellenkultúra, mint az amerikai hippimozgalom, a San Francisco-i acid rock koronázatlan királyai, magyarán a Grateful Dead együttes, csupán távoli legenda maradtak. Zenéjük, melyet a maga sokféleségében a szinte lemezről lemezre megújuló David Bowie változékony oeuvre-jéhez hasonlíthatunk, kanyargós, harmincéves pályaívet rajzolt, melynek az együttes vezetője, Jerry Garcia gitáros-énekes halála vetett véget. Ekkor a zenekar még élő tagjai egy sajtókonferencián bejelentették, Garciával együtt a zenekar nevét is eltemetik. Később egy kivétellel mind szólókarrierrel próbálkoztak.
A Dead (ahogy híveik nevezik őket a mai napig) magyarországi visszhangtalanságával ellentétben az Egyesült Államokban még napjainkban is van bizonyos kultuszuk; huszonhat évvel ezelőtt pedig, amikor a kései Dead frissen élt a rockrajongók emlékezetében, a Garciát gyászolók száma vetekedett az Elvis Presley-t búcsúztató tömeg létszámával. Úgyhogy a McMurray-albumon felcsendülő számok, bármennyire átértelmezettek is, nosztalgikusan visszhangzanak a mai hetvenévesek generációjának fülében, főképp azokéban, akik ifjúkorukban még élőben láthatták-hallhatták a csapatot. S hogy az egykori hippik bálványainak zenéje milyen megtermékenyítően hathat a mai kortárs fekete jazzistákra, azt már a McMurray CD-je előtt negyed századdal megjelent Dark Star is bizonyította: ezen a régebbi albumon a David Murray Octet állított emléket a Grateful Deadnek, villámgyorsan reagálva Garcia 1995-ben bekövetkezett halálára. S arra szintén érdemes odafigyelnünk, hogy a feldolgozók teljesen más kulturális közegből érkeztek; sokkal több szállal kötődtek a free jazzhez (Murray) vagy a detroiti funky diszkóhagyományhoz (McMurray), mint a nyugati parti acid rockhoz.
E rock-alapanyag, bár első hallásra merész kezdeményezésnek tűnik egy efféle zenei program megalkotása, könnyedén idomul a jazzes arrangement-okhoz, akárcsak a Beatles repertoárja a megszámlálhatatlan jazz feldolgozó kezében. A GD muzsikájának képlékenységét Don Was, a Blue Note kiadó jelenlegi elnöke (maga is maholnap 70 esztendős) nyilván pontosan ismerte, hiszen tagja a régi bandából ismert Bob Weir gitáros Wolf Bros nevű csapatának, McMurray-t pedig még a 80-as évek elejéről ismeri, amikor a szaxofonos (akkor épp basszusgitárosként) csatlakozott a részben Was által alapított Was (Not Was) funky társuláshoz. Majd 2018-ban ismét együtt játszhattak egy San Francisco-i fesztiválon, ahol Bob Weir vendégjátékával előadták a GD Days Between című szerzeményét. E különleges darab (furcsa ütemképleteivel és a rockban szokatlan hosszú formáival) annyira megragadta McMurray fantáziáját, hogy évekig tanulmányozta Garcia együttesének munkásságát, s most mi is részesülhetünk e kutatás eredményeiből. A fekete muzsikus a GD kezdeti iőszakától egészen a 80-as évekig pásztázza az életművet, így helyeződik egymás mellé a Dark Star és a Touch of Grey.
McMurray alapos kutatómunkát végzett: átbúvárolta a Dead-életművet, és egyszerre csak egyetlen szám feldolgozásával foglalkozott. Választásaiban leginkább a GD „nagy évtizedére”, a 70-es évekre koncentrált, de a talán legismertebb lemezeket (Workingman’s Dead, American Beauty) félretette. Elsőként a korai Dark Start vette lemezre, egy olyan dalt, melyet már az introról felismer mindenki, aki járatos a GD zenéjében, aki meg nem, az is felfigyel rá. Kedves repertoárdarabja volt ez Garcia csapatának, egy-egy koncerten 20-30 perces változatban játszották. McMurray verziója ugyan sokkal rövidebb, de meglepően hű az eredetihez, ugyanakkor a feldolgozás új zenei ötletekkel dúsul. A darab ütősök dominálta középrésze ragad magával elsősorban. McMurray zenekarának tálalásában a nyugati parti acid rock számokból többször detroiti groove-ok sarjadnak, s ha valaki netán nem hinne a fülének, a hátsó borítón még egy eligazító sort is olvashat a vonalkód fölött: A Detroit Thang.
A szaxofonos víziója szerint a feldolgozás ne térjen el túlságosan az eredetitől, s amikor a vokális darabból instrumentális válik, akkor is a szólóhangszernek általában az énekes szólamát kell hoznia. A Fire on the Mountain az első példa erre az albumon. Sajnos (vagy nem, ízlés dolga) a témákhoz való túlzott hűség azt eredményezi, hogy McMurray lemeze gyakran kelti valamiféle kortárs, fúvósokkal kiegészített rocklemez benyomását. Nem csoda: a szaxofonos szinte valamennyi fontos szórakoztató zenei stílusban otthonosan mozog - soul, reggae, rock, funk egyaránt jól ismert idióma a számára, bár természetesen jazz-zenésznek tekinti magát. Ezzel magyarázható az album stiláris sokfélesége is. Az Estimated Prophet például itt enyhe reggae fűszerezést kap; az Eyes of the World detroiti Motown-vibe-bal gazdagodik, hangszerelése alapján akár egy Marvin Gaye-lemezen is szólhatna. Az 1969-es Live/Dead lemezről kiválasztott tizenegy ütemes The Eleven egy harmadik féle, afro-karibi vagy calypso ízesítést kap a szám második felében. A kései, az MTV műsorán is szerepeltetett Touch of Grey pedig kortárs philadelphiai R&B-hangzással egészül ki. Ez az egy szám mind vokális, mind pedig instrumentális változatban rákerült a lemezre – az utóbbi rövidebb, de gyorsabb tempójú. A vokálisban a detroiti Herschel Boone-t hallhatjuk. És a blues se hiányozhat a gyűjteményből. Lehet, hogy McMurray is osztja Etta James nézetét, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy a Dead „a legjobb blueszenekar a földkerekségen”. Természetesen a Loser című darabról van szó, mely eredetileg egy Garcia-szólólemezen bukkant fel. Most a szintén detroiti Bettye LaVette énekli – több klasszissal jobb hangon Garciánál. Míg a rockénekes interpretációjában népdalszerű, itt kifejezetten bluesos a dal felfogása.
Értékelhetjük úgy is e gyűjteményt, mint gazdag kincsesbányát, ahol minden hallgató találhat valami kedvére valót. De felfoghatjuk a határozottan populáris fordulatot vett Blue Note új kiadáspolitikája friss gyümölcsének is. Ha ilyen füllel hallgatjuk e jazzes programot, ismét elgondolkodhatunk azon, vajon a patinás lemezkiadó jó irányba tart-e azzal, hogy mind több kiadványa sorolható inkább valamelyik popzenei regiszterbe.
Blue Note, 2021
- Fire On The Mountain
- Dark Star
- Loser (Bettye LaVette & Bob Weir and Wolf Bros)
- Estimated Prophet
- Eyes Of The World
- The Eleven
- Touch Of Grey (Herschel Boone)
- Touch Of Grey (Instrumentális)
- Franklin’s Tower
- The Music Never Stopped
Közreműködik:
Dave McMurray: tenorszaxofon, baritonszaxofon, fuvola, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
Larry Fratangelo, Sowande Keita: ütőhangszerek
Luis Resto: zongora
Maurice O'Neal: orgona, billentyűs hangszerek
Jeff Chimenti: billentyűs hangszerek
Wayne Gerard, Bob Weir, Greg Leisz: gitár
Jeff Canady, Jay Lane: dob
Ibrahim Jones, Don Was: bőgő, basszusgitár
Bettye LaVette, Herschel Boone: ének