Ez volt az egyik legkorábbi modern jazzalbum, amihez hozzájutottam. Az 1956-os forradalom után ugyanis felbukkant számos mikrobarázdás LP és 45 fordulatú kislemez a hazai zenebarátok körében, de ezek többnyire a „disszidenseink” ízlésének megfelelően Benny Goodman, Tommy Dorsey, Ray Anthony és más swingkirályok lemezei voltak. No, meg rengeteg rock and roll Bill Haley-től Elvis Presley-ig. Louis Armstrong, Louis Prima vagy Fats Domino vérpezsdítő dalai már a jazz csúcsának számítottak. Így aztán az olyan lemezek, mint a Blue Train olyan hatást gyakoroltak ránk, amit mai ésszel elképzelni sem lehet. Emlékszem, hogy miskolci egyetemistaként a krakkói egyetem egyik hallgatójával kiépített baráti kapcsolat révén jutottam hozzá a lemezhez 1959 őszén.
Aki felteszi a Blue Traint és felhangzik a címadó szám, az megérti azt a hihetetlen hatást, amit még ma is gyakorol a hallgatóra ez a 10 és fél perc, ami lehetne a modern jazz himnusza. Nem véletlenül tartják sokan a Mester első, úgymond igazi albumának, a másokkal (pl. Tadd Dameron, Johnny Griffin) és a saját nevén készített számos Prestige lemeze után. A fáma szerint maga Coltrane is kedvenc lemezei között tartotta számon a Traint. (Nem csoda, hiszen a Blue Note a műfaj egész történetének egyik meghatározó kiadója volt. A Blue Note szerepéről külön tanulmányt lehetne írni, ezzel a kérdéssel már magyar nyelven is több dolgozat foglalkozott.) Mindezek ellenére Trane az Atlantic-hoz, majd az Impulse-hoz szerződött a következő tíz év során, majd véget is ért életpályája 1967-ben, pontosan tíz évvel a Blue Train felvétele után. Elképesztően rövid, mégis örök értékű életmű, amelynek kiemelkedő állomása ez az album. A korábbi – nem kevés – Coltrane lemezhez képest tehát mértékadó vélemények szerint is, ezen a felvételen hősünk már tudatosan önálló, saját útját járja, nincs semmi Rollins vagy Griffin hatás. Itt már érezhető, hogy a modern jazz legnagyobb egyénisége szólal meg.
Egyébként az öt szám közül négyet a Mester jegyez, érdekes, hogy egy ismert Jerome Kern-Johnny Mercer szerzemény is helyet kapott az albumon. Egyben azt is jól illusztrálja, hogy a dinamikusan játszó tenorcsillag mennyire tud lírai hangokat is megütni egy ballada előadása során. Megfigyelésem szerint akár itthon, akár külföldön, a Moment’s Notice és a Locomotion c. Coltrane darabok azok, amelyeket a legtöbben repertoárjukra tűznek (már mint ebből az itt felkínált négy Trane-originálból).
Aki a szextett formáció névsorát megnézi, azonnal láthatja, hogy a kibontakozóban lévő hard-bop vezető személyiségei jelentek meg Rudy Van Gelder legendás stúdiójában a New York-közeli Hackensack (New Jersey) városában. A trombitás Lee Morgan, a pozános Curtis Fuller, a bőgős Paul Chambers és a dobos „Philly” Joe Jones már a Blue Note szerződésében játszottak, Coltrane-t a Prestige-től, a zongorista Kenny Drew-t pedig a Riverside-tól kérték kölcsön. Hat fiatal fekete zenész a hallhatatlanság küszöbén. Elképesztően érett játékot nyújtottak, miközben az életkoruk rácáfol erre. A legidősebb a philadelphiai (innen a beceneve) dobos volt 34 évével. Trane 31 volt, hárman huszonévesek (Drew 29, Fuller 23, Chambers 22), Lee Morgan pedig mindössze 19). Az kétségtelen tény, hogy Coltrane mellett a két legjobban játszó muzsikus Chambers (remek vonós szólóval szerepel) és Jones, akik azzal az előnnyel rendelkeztek, hogy Miles Davis akkori formációiban is együtt játszottak Trane-nel. De a két ifjú fúvós és a zongorista is mindent megtett, hogy alkalmazkodjék a zseniális tenorkirályhoz.
A két korong jól mutatja, hogy milyen igényesen készültek a Blue Note lemezek a Van Gelder stúdióban. Az első lemez a kész „terméket”, a sokszor kiadott öt darabot tartalmazza, kitűnő hangminőségben. A másodikon a címadó szám rossz indítás miatt lekevert változata hallható elsőként. Ezt követi a Blue Train két sikeres, de fel nem használt „take”-je, majd a Moment’s Notice két felvétele (az egyik nem teljes) és a Lazy Bird két komplett változata.
A lemezen hallható zenei anyag számos elemzés tárgya volt a születése óta eltelt nem kevesebb, mint 65 év alatt… Az eredeti album „Liner Notes” szerzője Robert Levin volt, de az 1996-os – már két „alternativ take”-kel bővített – CD-kiadás Levin mellett közölte a Blue Note újrakiadások igazgatója, Michael Cuscuna írását is, amely megvilágította a jazztörténeti körülményeket. A mostani legújabb dupla CD-s verzió viszont az eredeti, 1957-es kísérőszöveg mellett Ashley Kahn zenetörténész 8(!) oldalas tanulmányát közli, amiből mindent megtudhatunk. Történelmi távlatban vizsgálva a műfaj fejlődését, leszögezhetjük, hogy ezzel az albummal indult el az a folyamat, ami Coltrane-t a modern jazz alighanem legnagyobb alakjává tette.
JOHN COLTRANE: BLUE TRAIN The Complete Masters (2 CD)
Disc 1.
- Blue Train (John Coltrane)
- Moment’s Notice (John Coltrane)
- Locomotion (John Coltrane)
- I’m Old Fashioned (Jerome Kern-Johnny Mercer)
- Lazy Bird (John Coltrane)
Disc 2.
- Blue Train (fals indítás)
- Blue Train (7 .sz. alternatív felvétel)
- Moment’s Notice (4.sz. alternativ felvétel)
- Lazy Bird (1.sz. alternativ felvétel)
- Blue Train (8.sz. alternativ felvétel)
- Moment’s Notice (5A sz. alternativ felvétel – nem komplett)
- Lazy Bird (2. sz. alternativ felvétel)
John Coltrane tenorszaxofon
Lee Morgan trombita
Curtis Fuller harsona
Kenny Drew zongora
Paul Chambers bőgő
„Philly” Joe Jones dob