Nem csak a közönségbe, de a színpadra is hárman három felől érkeztek a Jazzmeiával fellépő trió nemzetközi együttműködésekben rutinos tagjai. A római születésű Enrico Morello (dob) jelenleg a sienai jazztanszak docense; a washingtonból New Yorkba elszármazott Ameen Saleem (bőgő) Jazzmeiával együtt az európai körutazás kedvéért repülte át az Atlanti-óceánt, míg a virginiai születésű Joel Holmes (zongora) hosszabb ideig élt Németországban, és jelenleg a marokkói Casablancából indul turnéira. 

Jazzmeia Horn nem csak technikailag kifogástalanul, de magával ragadó lendülettel és elképesztő dinamikákkal énekelt, a suttogástól az artikulálatlan hangfestésekig, a szédítő magasságban (de hangmagasságban!) történő sikítás üveghangjaiig, és teljes hangtartományában tökéletesen ura a hangjának. Merész dalsorrendet állított össze - tény, hogy a magyar közönség nincs hozzászokva, hogy az üzemi hőmérséklet elérése előtt, a harmadik dalban máris megénekeltessék… - de Ady óta tudjuk, hogy “csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek”..., és azért ültek szép számmal bátrak a közönség soraiban is, akik már a koncert tizenkettedik percében hajlandóságot mutattak beszállni a váratlan válaszos játékba. (Ezen a ponton még nem sejtették, hogy az utolsó ráadásban táncolni is fognak…, talán csak azok, akik figyelemmel kísérték a turné korábbi állomásainak videóit.)

A ‘Messages’ album turnéján tényleg a Messagesről énekelt Jazzmeia a legtöbbet, főként saját számokat hallhatott a közönség, és néhány sztenderdet (You’re Getting to Be a Habit With Me, Darn That Dream, On The Sunny Side Of The Street). Oldott hangulatú, személyes, kapcsolódási pontokat is bőven kínáló konferálással vezette fel az egyes dalokat, humoros és mély történetekkel egyaránt. Jazzmeia saját zenéjében végig profi és változatos attitűddel volt jelen: hol táncolt a színpadon, hol a fényből kissé kihátrálva engedett teret a zenésztársai improvizációinak, hol extatikus állapotban scattelt, hol széken ülve-megpihenve mesélt vagy énekelt balladát. Ezerarcú előadó, nem véletlenül többszörös Grammy-jelölt - bámulatos hangi kvalitásokkal, extravagáns zeneiséggel, ahogyan sokan leírták már előttem is, “a mainstream jazzben gyökerező” egyéni, nagyon is mai előadásmóddal. Nem okozott csalódást.

Az őt kísérő zenészek is egytől egyig a legkiválóbb művészei saját hangszerüknek, és nagyon tisztességesen lekísérték azt a szupernovát, ami és aki európai turnéjának utolsó állomásán robbant a budai égbolton, hosszan szórva ránk fényeit - de a nagyon magas pontszámú egyéni teljesítményeken túl az összjáték ezen az estén nem igazán volt több, mint az egyéni játékok összessége. Ez okozhatott némi hiányérzetet az arra érzékeny egyénekben - de meg kell hagyni, hogy Jazzmeia énekesként olyan hihetetlenül kiemelkedő, hogy nehéz a nyomába érni, és egy bizonyos amplitúdó felett az életével játszik, aki megpróbálja lekövetni a dinamikáit!... A jazzkombó tagjai a másnapi hazaindulás előtt úgy tűnt, inkább nem kockáztatnak. Elvitathatatlanul kiválóan játszottak mindhárman, de belőlük, az ő személyiségeikből, és a négyük közötti, vagy az egyes zenészek és Jazzmeia közötti kémiából sokkal kevesebbet, szinte semmit nem lehetett megtapasztalni. 

[E sorok írója az összjáték, összhang és az önazonos, egyéni karakterek színpadi összeadódásának, sőt összeszorzódásának szerelmese; és az is igaz, hogy néhány héttel ezelőtt a Budapest Jazz Clubban járt egy szintén világszínvonalú, de az Atlanti-óceán innenső partján született brit énekesnő, aki az őt kísérő, személyesen csak aznap megismert három magyar jazz-zenésszel olyan szimbiózisban élte és kölcsönös rajongásban ragyogta végig a közös koncertet, hogy gyakorlatilag egy szerelem bontakozott ki ott, a szemünk előtt és fülünk hallatára a BJC színpadán. Erről a koncertről bővebben itt lehet olvasni - ennek az élménye olyan erős még, hogy ahhoz képest tűnt kevésnek a (ráadásul “saját”, hozott) zenészek részéről az önfelülmúlás és a közös lángolás, a teljes, kölcsönös odaadás. Ami persze nem elvárható, nem is mérhető, és végképp nem összemérhető - mégis, akinek van élménye arról a fajta összjátékról, annak engedtessék meg ez a kis hiányérzet.]

Ezzel együtt és ennek ellenére 2025. május 4-én, napra pontosan hét esztendővel azután, hogy először lépett színpadra Budapesten, Jazzmeia Horn szupernovaként robbant, és énekelte le nekünk a csillagokat is az égről - micsoda dolog, hogy különleges csillagállást, sőt, a Holdat is akarjuk most azonnal!... -

… - de azért egyszer úúgy meghallgatnánk őt egy magyar trióval is! - reméljük, lesz még rá alkalom. Talán épp ismét a MOMkult UPSOUND sorozatában (melyet addig is érdemes követni!), és talán nem is kell újabb hét évet várni a csodára; egy a mostanihoz hasonló csodás, emlékezetes estére - melyet ezúton is köszönünk.

MOMKult, 2025. május 4.

Fotó: Sztraka Ferenc

 A zenekar.

Várallyay Katus konferálta fel Jazzmeia Hornt.

Pontos leírást ITT talál.