Kollmann Gábor alighanem a legismertebb hazai jazz muzsikusok egyike, aki nemcsak kiváló altszaxofonos, de a Budapest Jazz Orchestra vezetőjeként is beírta nevét a magyar jazz aranykönyvébe. A legváltozatosabb „projektek” lelkes résztvevője, a Halper-Hendrix Experimenttől saját együtteséig, nagyzenekartól a progresszív kísérletekig.(Én is meglepődtem, amikor Válik László Kada Ad Libitum együttesének Csinvat c. albumán is találkoztam játékával.) Jómagam vagy három évtizede ismerem személyesen, már a Pege együttesben és a Rádió Márványtermében rendezett koncerteken is megcsodáltam játékát. Mint a nagyzenekari jazz lelkes híve az általa vezetett Budapest Jazz Orchestra számos lemezéről írtam kritkát (BJO feat. Kevin Mahogany: Everything's Alright, BJO Meets Oláh Kálmán: Images, BJO: Aki autón járni óhajt, BJO: Az utca napos oldalán, László Attila & BJO: Magic City).

Gábor éppen május 5-én ünnepelte 55-ik születésnapját, megérdemelt volna egy kis „felköszöntőt” a mindössze néhány nappal korábbi koncerten. Egyébként is hihetetlen munkabírására jellemző, hogy az április 26-ai Phil Woods „tribute-koncert” előtti estén ugyancsak a BJC-ben a nagyzenekar nyújtott csodás élményt, mégpedig abból a célból, hogy a közönség a big band jazz korábbi sztár zenekarainak tevékenységébe kapjon némi betekintést, mindezt a neves harsonás és jazz szakember, Friedrich Károly szellemes és informatív kalauzolásával.

A közvetlen hangnemű konferálás Gábornál sem hiányzik, minden elhangzott számról kaptunk némi információt vagy kapcsolódó történetet. (Pl. megtudtuk, hogy Phil Woods feleségül vette a fiatalon elhunyt Charlie Parker élettársát és felnevelte gyermekét.) Woods nálunk kevésbé volt ismert, hiszen fénykorában a keleti blokk országaiban élő jazzbarátok örültek, ha a legnagyobb (és talán legdivatosabb) jazzikonok tevékenységét, netán lemezeiket megismerték valamilyen úton-módon. (Talán fehér mivolta is hozzájárult ehhez, mert kicsit mi is úgy voltunk /LeRoi Jones A blues népe szerzőjének nyomdokain/, hogy „igazi jazzt” a feketék játszanak... Azzal együtt, hogy Gerry Mulligant, Stan Getz-et vagy Bill Evans-t mindenki elismerte.) Sajnos Phil Woods sohasem jutott el Magyarországra, pedig Nyugat-Európában sokszor szerepelt, sőt 1968-72 között Párizsban élt. Még azt is érdemes tudni róla, hogy ő is szerette a modern jazz „klasszikusnak” nevezhető formációit: a kvartettet és a kvintettet, azaz a két fúvósból (trombita /és szárnykürt/, alt- vagy tenorszaxofon, /olykor két tenor vagy mint éppen Woods és Gene Quill esetében két altós kvintett/), valamint a ritmusszekció (zongora /olykor gitár/, bőgő és dob). Ilyen felállást vezetett Miles Davistől Horace Silverig nagyon sok, a műfaj történetében fontos jazzlegenda. Woods nevezetessége az is, hogy sohasem hódolt be a fúziós irányzatoknak és meglehetősen lesújtóan nyilatkozott az avantgárd vadhajtásairól. Ki nem állhatta a hangszerek erősítését, viszont elvárta előadásának figyelmes hallgatását. Sokat koncertezett, de azt is tudni kell róla, hogy rengeteg saját lemezalbumot készített. A post-Parker iskola óriása volt, de példaképénél kevésbé zsúfolt hangképzéssel, teltebb tónussal és bluesos sounddal. Elképesztő népszerűségre tett szert, hosszú időn át volt a közönség (és a kritikusok) kedvence.

Mit mondhatunk a remek „szellemidézésről”. Gábor altszaxofon játéka hitelesen idézte Woods stílusát, az említett testes és bluesos hangzással, elkerülve azt az olykor „hisztérikusnak” nevezhető játékmódot, ami a post-bop altósokra gyakran jellemző.
Bér Zsolt trombitajátéka kicsit erőteljesebb volt a Woodsnál játszó trombitásokénál, különösen, ha Tom Harrellre gondolunk. Nekem nagyon tetszett, mert egyáltalán nem fontos a mindenáron való alkalmazkodás. Az, hogy a sztenderdeket ilyen parádés feldolgozásban adták elő jól illusztrálta és hitelesen bizonyította, hogy ez az igazi jazzművészet, amikor a muzsikusok nem szolgai módon, hanem saját elgondolásukat követve idéznek sztenderdeket vagy ikonikus személyiségeket. Már az első három számban megállapíthattam, hogy a trombitásokban egyáltalán nem dúskáló hazai jazz egyik kiválóságát hallhatom!
A zongorista valóságos felfedezés volt számomra, mivel nem sűrűn találkozom Csanyi Zoltán artisztikus játékával. A hazai jazzélet viszont nem szűkölködik kitűnő zongoristákban, de Zoli játéka igazán lenyűgöző volt. Szerencsére terjedelmes szólókban mutathatta meg tudását. Megfogadtam, hogy keresni fogom trió fellépéseit is.   
Hárs Viktor több formációban is feltűnt az elmúlt évtizedek során. Most is a ritmus oszlopa volt, emellett több szólózási lehetőséget is kapott, ami nagy sikert aratott.
Sramkó János is régi kedvencem, már évtizedek óta. Mint mindig, most is korrekten kísért, nem tolakodott az előtérbe, de a „Love for Sale”-ben remekül felépített dobszólóval zajos sikert aratott.

Összefoglalva: a „nagy elődök” művészetének élő előadásokon történő megismertetése nemcsak elkötelezett „küldetés”, de élvezetes zenei élmény is, mert a közönség előtt születő produkciót semmi sem pótolhatja vagy helyettesítheti. Csak így tovább!

A koncert programja: 

I. félidő 

• There Will Never Be Another You (Harry Warren-Mack Gordon)
• Dewey Square (Charlie Parker)
• Lover Man (Jimmy Davis-Roger Ramirez-James Sherman)
• Nature Boy (Eden Ahbez)
• You and the Night and the Music (Arthur Schwartz-Howard Dietz)

II. félidő 

• Bohemia After Dark (Oscar Pettiford)
• Yesterdays (Jerome Kern-Otto Harbach)
• Love for Sale (Cole Porter)
• The Pink Panther (Henry Mancini)
• All the Things You Are (Jerome Kern-Oscar Hammerstein II.)

Közreműködtek:

Kollmann Gábor   altszaxofon
Bér Zsolt   trombita
Csanyi Zoltán   zongora
Hárs Viktor   nagybőgő
Sramkó János   dobok

Budapest Jazz Club, 2025. április 26.

Fotó: Szádóczki Iván

Pontos leírást ITT talál.